Művészet a városban - Budapesti Negyed 32-33. (2001. nyár-ősz)

MŰVÉSZEK ÉS POLGÁROK: TÁMOGATOTTAK ÉS TÁMOGATÓK - SZVOBODA DOMÁNSZKY GABRIELLA A Pesti Műegylet története

művészeti élet fájóan hiányzó elemének, a „festőakadémiának" megalakítására, Marastoni Jakab jóvoltából, jórészt a mester magánvagyonából finanszírozva. Kubinyi Ágoston múzeumigazgató pedig társadalmi mozgalmat indított a kizárólag magyar alkotásoknak helyet adó Nemzeti Képcsarnok létrehozására, amire az a rövid néhány év adott lehetőséget és bíztatást, amely a Pesti Műegylet alapítása óta eltelt. Természetesen mindezek igen zsenge kezdemények voltak még a nagy európai intézményekhez viszonyítva, de kétségtelenül az első konkrét lépések. A Pesti Hírlap ugyanekkor több tanulmányban — amelyeket Kossuth látott el széljegyzeteivel — objektív módon elemzi az egyesületi munkát. Mint írják, a magyar képzőművészet egyetlen támasza a Műegylet, és ez kevés. A nemzeti művészet megteremtésének egyetlen útja ,,a középrend egyesült erővel nyilvánított műpártolása, a vagyonos arisztokrácia segítségével". Talán érthető, hogy a kortársak lassúnak találják a bekövetkezett fejlődést, de másfél százados távlatból visszatekintve elképesztően gyorsnak tűnik, és tapasztalható, bog)' az iram később fokozódik. Az 1845-ös tárlat rendezésekor az ügyes Marastoni nagyszerű újítással az összes hazai mestert egy terembe helyezte, ami a hatást felfokozta, és egy álom — a magyar tárlat — megvalósulásának illúzióját adta. De munkáját egy zajos botrány árnyékolta be. A vásárlásnál mellőzték a magyar festészet kiemelkedő alkotását, Barabás Miklós: Vásárra menő erdélyi bérci oláhok cím ű m űvé t, az itáliai mester Görögnő-jc ellenében. Bár a Barabás-képet közadakozásból a Pesti Magyar Gyalog Polgári Őrhad megvette, (500 ft.), és illő tisztelettel odaajándékozta a Múzeumnak, a részrehajlónak tűnő egyleti vásárlás rossz fényt vetett a rendezőre. Az esemény körül kibontakozó vita bizonyítja, hogy a múzeum részére történő vásárlás rangot ad, sőt, politikai tett! Súlyosbította a helyzetet, hogy (a közönség teljes megelégedésére) a sorsolásra megvett 21 mű mind külföldiektől, javarészt müncheniektől származott. A Pesti Hírlap fenyegetőzik: „...allegóriái képet fogunk rajzolni, hogy a magyar(!) Műegylet miként emeli fel a külföldit, és hogy tiporja sárba a honit!" Az évet lezáró nagygyűlésen a tagság — szokás szerint — mégis úgy szavazott, hog)' támogatás helyett az egyesület inkább vásároljon annyit, amennyit csak bír. A nagygyűlés igen viharos lehetett, amelyen a „nemzeti" irány mellett kardoskodó párt és a „cosmopoliták" között heves összecsapásra került sor. Végül az alábbi határozatok születtek: A sorsolásra szánt összeg legalább egynegyed része „honi" művek vásárlására fordíttassék, de a választmány csak a „művészi becset" vizsgálja; a múzeum számára pedig csak magyar művek vásárolhatók meg. A döntést mint a nemzeti irány győzelmét értékelték. Ezután az 1846-os tárlaton furcsa felismerés körvonalazódik. A mi mestereink is mellőzik a hazai témákat! „...guslejátszót, görög vadászt, olasz halásznőt, velencei vízhordókat..." látni, ebből pedig a sajtó véleménye szerint „...nem lesz nemzeti festőiskola!" Am ekkor váratlanul megjelenik az