Művészet a városban - Budapesti Negyed 32-33. (2001. nyár-ősz)

ESZMÉK A KÖZTEREKEN - PÓTÓ JÁNOS Rendszerváltások és műemlékek

lentősebb politikai emlékművekkel a rendszer. Az egyik a tanácsköztársaság, a másik 1956. A tanácsköztársaság csak a Kádárkorszakban, 1959, de még inkább az ötvenedik évforduló, 1969 kapcsán vált a rendszeregyik legitimációs bázisává. (Korábban erre persze nem is volt lehetőség, hiszen a hruscsovi desztalinizáció előtt Kun Béla sorsa rendkívül kényelmetlenné tette a politikusok számára a tanácsköztársaságnak még az említését is.) 1956 ugyanakkor a Kádár-korszakban mindvégig a tabu-témák közé tartozott: születésének körülményeit sűrű homályba burkolta a rendszer. Utcákat nevezett el mártírjairól, emléktáblákat állított tiszteletükre, emlékművet viszont csak egyet állítottak — igaz, monumentálisát —, a Köztársaság téren. De itt sem tartottak soha nagyszabású ünnepségeket: a november 4-ei megemlékezések a közeli halottak napját idézték. A propaganda inkább saját halottainak sem csinált kultuszt, csak hogy ne kelljen fellebbentem a fátylat a kibeszéletlen napokról. A korszak politikai emlékműveinek másik nagy csoportját a munkásmozgalmi személyek, események szobrai alkotják. Köztük nagy számban a Lenin-szobrok, amelyekből szinte minden városban találhattunk egyet. Jelzi ez egyben a korszak ünnepeinek hierarchiáját is: a felszabadulási ünnepségek a szovjet emlékműveknél zajlottak, november 7-én pedig a Lenin-szobrok álltak a ceremónia középpontjában. A munkásmozgalmi emlékművek képezik a korszak emlékműállításának második hullámát: ha egy városban vagy kerületben már volt szovjet emlékmű, következő lépcsőként jöhetett a munkásmozgalmi emlékmű. Nemcsak a politikai emlékművek, hanem a korszakban állított történelmi emlékművek is át vannak itatva aktuálpolitikai ideológiával. Jellemző példája ennek a Parlament előtt álló Kossuth-szobor vagy a Vár alatt álló Dózsa-szobor társadalomképe. A Kossuth-szobron az 1848-49-es szabadságharc hadinépét a céhlegény, a csikós és a diák alkotja. Szinte szó szerinti leképezése ez a szocialista propaganda szlogenjének a szocialista társadalom tagozódásáról: „a munkásosztály, a vele szövetséges dolgozó parasztság és az értelmiség" formulának. Még anakronisztikusabb, hogy ugyanez a társadalomkép jelenik meg a Dózsa-emlékművön is: céhlegény, paraszt és az „értelmiség" szerepében egy pap. Váratlan fordulat egy pap megjelenése egy antiklerikális korszak emlékművén, de a plasztikai megoldás megfelelt az ideológiai elvárásoknak: a pap jobbjában kardot szorít, baljával pedig éppen letépi a nyakában lógó keresztet. Aíagyarázatot adhat erre a minden emlékművet jellemző ideológiai töltette, ha röviden vázoljuk a korszak emlékműállítási gyakorlatát. Az emlékműveket általában a helyi (városi, kerületi stb.) közigazgatási szerv állíttatta, de az engedélyeztetés többlépcsős folyamat volt. Először ki kellett kérni a létesítendő emlékműről a helyi, majd a megyei, illetve a fővárosi pártbizottság véleményét, majd a véleményeket felterjesztették a Művelődési Minisztériumba. A minisztérium beszerezte a Képzőművészeti Lektorátus véleményét, s a saját véleményével együtt az egész csomagot to-