Művészet a városban - Budapesti Negyed 32-33. (2001. nyár-ősz)

ESZMÉK A KÖZTEREKEN - PÓTÓ JÁNOS Rendszerváltások és műemlékek

érdekeinket sértené), de egzisztenciális szempontból a történelmi tudat is a „kevésbé lényeges" kategóriába sorolható. Van azonban az emlékmű propagandahatásának egy másik aspektusa, ami ellentmondani látszik a szürke, hétköznapi megszokásnak és nem tudatos elfogadásnak. Ünnepnapon, „az évfordulón" az emlékmű kiemelkedik a megszokottságból: a tömeg nem megy el mellette, hanem köréje gyűlik, nemcsak megszokottan rápillantanak, hanem megnézik, miközben a politikusok szónoklatait hallgatják, s koszorúk virágainak és szalagainak színei törik meg a márvány és a bronz egyhangúságát. Az ünnepség, a politikai vezetők személyes jelenléte mintegy újra feltölti ideológiával az emlékművet, aktualizálja mondanivalóját. Hiszen a politikai szféra az ünnepség megrendezésével éppen azt jelzi, hogy változatlanul igényt tart atra a legitimációra, amelyet az emlékmű kifejez. Az emlékmű évfordulós, ünnepi hatása tehát nemhogy ellentmond a hétköznapi, látszólag észrevétlen hatásnak, hanem az évente ismétlődő tudatosítással, a lecke újra és ójra fölmondásával kiegészíti, erősíti ezt a hatást. Az évfordulós hatás ugyanakkor a politikai propagandaszándékok árnyaltabb bemutatására is alkalmas. Jelezheti, jelzi ugyanis azt is, hogy a politikai propaganda milyen fontosságot tulajdonít adott pillanatban az esetleg évtizedekkel korábban felállított emlékmű hordozta értékeknek. Ha ugyanis a miniszterek helyett egyszer csak az osztályvezetők jelennek meg koszorúzni, vagy esetleg már ők sem, és lassan elmaradnak az évfordulós ünnepségek, ha tehát elmarad az újratudatosítás fázisa, a propaganda éppen a meggyőzés hiányával jelzi: a politika immár nem tart igényt az emlékmű által nyújtott legitimációra. Ha tehát megszűnik az emlékművet emlékműként fenntartó mögöttes politikai, ideológiai bázis, ha időről-időre nem szakralizálódik, nem töltődik fel újra az emlékmű, akkor propagandahatása lassan elenyészik, megszűnik politikai emlékmű lenni. Gyökeres politikai fordulatok, rendszerváltások idején drámai gyorsasággal mehet végbe ez a folyamat, s hónapok alatt válhatnak korábban esetleg irritáló, indulatokat ébresztő szimbólumokból megmosolyogtató, üres formák. Mindezek után aligha válik érthetővé, hogy a politikai rendszerváltásoknak miért szinte szükségszerű velejárójuk a köztereken végrehajtott tisztogatás. Talán segít ennek megválaszolásában, ha áttekintjük azokat a konkrét történelmi helyzeteket, amelyekben az emlékművek „rendszerváltása" végbement. Hagyományok és módszerek A történeti-politikai emlékművek a 19. század második felében jelentek meg Budapesten, tömegessé pedig a 20. század folyamán váltak, így az első „rendszerváltozás", az önkényuralmat a kiegyezéssel felváltó dualizmus csupán egyetlen ilyen alkotást örökölt, a műfaj első hazai reprezentánsát, az 1852 óta a Dísz téren állt Hentziemléket. S bár a kiegyezés nem jelentett radikális rendszerváltást, hiszen azt a Ferenc Józsefet koronázták magyar királlyá, akiért Hentzi harcolt, a Buda visszafoglalásakor, 1849-ben meghalt császári tábornok emlékműve sem kerülhette el sorsát. Mi-