Művészet a városban - Budapesti Negyed 32-33. (2001. nyár-ősz)

ESZMÉK A KÖZTEREKEN - NAGY ILDIKÓ Az emlékműszobrászat kezdetei Budapesten

emlékmű pedig csak 1929-re, holott Zala 1895-től dolgozott rajta. Viszontagságos története előrevetíti az emlékművek sorsát, kiszolgáltatottságát.

19 A budapesti emlékművek sorában az ún. tíz királyszobor hamarabb hozott változást. 1897-ben Ferenc József az udvartartás költségeinek terhére tíz szobrot adományozott a fővárosnak, amelyek a királyi leirat szerint „a múlt idők azon kiválóbb alakjainak emlékét örökítik meg, kik a nemzeti élet különböző terein kitűntek." A névsor a király által megadott sottendben a következő: Szent Gellért, Pázmány Péter, Bocskai István, Bethlen Gábor, Hunyadi János, Zrínyi Miklós, Pálffy János, Béla király névtelen jegyzője, Werbőczy István és Tinódi Lantos Sebestyén. A névsor tényleges összeállítóját nem ismerjük, de nyilvánvaló, hogy a millenniumi ünnepségek ideológiájának ellentételezéseként született meg, vagyis a magyar történelem nemzeti felfogásával szemben az állampatrióta értelmezés jegyében — ez nem is lehetett másként, lévén a király az ajándékozó. Ezzel az emlékműállítás korábbi, demokratikus gyakorlata megszakadt, a megörökítendő személyekről már nem a közakarat döntött. A főváros a megelőző évtizedekben kisebb portrészobrokon kívül főleg díszkutakat állíttatott és kerámia vázákat helyezett el a parkokban, ligetekben. A király által adományozott szobrok gyakran éppen ezek helyére kerülrek, így például a Köröndön vagy a Dalszínház előtt, holott a 19 Lásd: Gábor Eszter: Az ezredéves emlék. Schickedanz Albert Millenniumi emlékmű koncepciójának kialakulása. In: Művészettörténeti Értesítő, 1 983.4. sz. 202-217. old - Sinkó Katalin: A továbbélő historizmus. A Millenniumi emlékmű mint szimbolikus társadalmi akciók színtere. In: Zádor Anna (szerk.): A főváros lakói talán jobban kedvelték volna a fákat és kutakat, mint azt a „történeti színt", amelyet a terek a szobrok révén kaptak. Még az ajándékozás évében, a megbízások kiadása előtt jelent meg Beöthy Zsolt tanulmánya a Budapesti Szendében, amelyben megírja, hogyan képzeli el a szobrokat — távolról sem azért, hogy a művészeket megkösse, hanem, hogy egy-két „szabad perspektívát" nyisson szemük előtt.

20 „A mint egy fölfogásból pattantak elő a nevek... egy fölfogást kell tolmácsolniuk a talapzatokra állított alakoknak is" — írta. Ez pedig nyilvánvalóan az ő felfogása. Beöthy a tíz szobrot a „városligeti történeti csarnok bizonyos analógiájára" képzeli el. Mindegyik szobor fejezze ki azt a korszakot, amelyben az ábrázolt személy élt. Ezek szerint Szent Gellért a „bizánci ízlés", Anonymus a román kor, Hunyadi János a gótika, Tinódi a reneszánsz — és így tovább — korszak és stílus szellemét idézze meg. Nagyszabású talapzatokat, architektútát, fülkéket, íveket, oszlopokat, domborműveket, kísérő szobrokat képzel az emlékművek köré, hogy „az építő és faragó művészet" együttesen legyen képes visszavinni bennünket a múltba. így például Hunyadi Jánost a vajdahunyadi vár kellékei (kőkeresztes ablakok, „kővirággal telehintett s velenczésen kanyargó" gótikus ívek) között képzeli el, lovon, a „gyermek Mátyás s talán Kapisztrán" kíséretében. „Pázmány lábainál helyet találhatna tanulókönyvével legnagyobb tanítványa, a kis historizmus művészete Magyarországon. Budapest, 1993. 277-293. old.; Gerő András: Az ezredévi emlékmű. In: Medvetánc, 1 987.2. sz., 3-27. old. 20 Beöthy Zsolt: A királyszobrok. In: Budapesti Szemle, 1897. 252. sz. 337-350. old. Idézetek: passim.