Művészet a városban - Budapesti Negyed 32-33. (2001. nyár-ősz)

ESZMÉK A KÖZTEREKEN - NAGY ILDIKÓ Az emlékműszobrászat kezdetei Budapesten

ték, s a térrendezés miatt immár megközelíthetetlen. A szobor kismintája azonban jól mutatja, hogy a főalak nem „emlékszerű", hanem inkább zsánerszerű; a monumentumból kisplasztika lett.

14 Deákot nem lehetett trónra ültetni, mint az isteneket, így hát egy korhű karosszékben ül, polgári öltözetben, a szék támláján, karfáján és a figura lábán átvetett drapéria — az éppen levetett köpeny — igyekszik elfedni, hogy Deákot nem jellemzi az „alaki szépség". Ami furcsa, hogy még az arca sem a „bölcs" államférfi óé, hanem egy dühös és zsémbes öregúré. Ez talán tényleg Keleti hibájának a következménye, aki az „eszményi" és a „reális" küzdelmében a realitás számára az arckifejezést tartotta fent, szerinte ott kell érvényesülniük a valóságos vonásoknak. Huszár ezt vakon követte, mert ezt várták tőle. Pedig Pluszár ennél jobb portretista volt, így például Pulszky Ferenc arcképében a reális vonásokkal is meg tudta formálni az eszményit, tehát birtokában volt a magyar romantikus és kora-historikus portrészobrászat legfőbb etényének. Míg a Széchenyi-szobor mellékalakjai klasszikus allegóriák, a Deák-szoborhoz ezek már nem illettek. Stilárisan semmiképpen sem, de eszmeileg is csak részben. Justitia alakja adaptálható volt ugyan, de hol van az állambölcselet vagy a kiegyezés allegóriája? A Deák-szoborral indul meg az a folyamat a magyar szobrászatban, amelyben az allegorikus mellékalakokból életképek lesznek, az „elképzelhető dolgokat" felváltják a „látható dolgok". A folyamat következménye annak, ahogy a művészetben általában is előretör az eszmék képlékenységével H Huszár Adolf: Deák Ferenc. Kisminta. 18/8. Bronz, 44 cm. BTAAKM 64.102. szemben az élet konkrétsága, a bármilyen tartalommal megtölthető jelképek helyett a direktnek érzett életkép. A Deák-szoborban ez még felemás, így ikonográfiái zavarhoz vezet, a következő évtizedekben azonban az emlékműszobrászatban is győz a konkrét utalás, az esemény, a mese. A kortársak egyetértettek abban, hogy Pluszár korai halálát a Deák-szobor okozta, az a lelki válság, amelyet a rengeteg huzavona, a zsűrizések és főleg az önmagával való elégedetlenség okozott neki. (A felállítást már nem érte meg, két mellékalakot mások fejeztek be.) A magyar emlékmőszobrászat kezdete tele van művésztragédiákkal. Tragikus bukás volt, teljes erkölcsi és anyagi tönkremenetelhez vezetett mindjárt az első próbálkozás, Ferenczy István kísérlete a Mátyás-emlékmű megvalósítására. Igazi tragédia volt Izsó Miklós sorsa is, aki a magyar szobrászat történetének egyik legnagyobb tehetsége; de tehetségének a természete más volt, mint amit az emlékmű műfaja és a korszak eszméi egy művésztől megkívántak. Az 1866-ban készült és 1871-ben felállított debreceni Csokonai-szobor Izsónak — és a magyar romantikának is — főműve. Az egyéni invenciónak, az ábrázolt személy karakterének és a korstílusnak azt a szerencsés összhangját azonban, amely ebben a szoborban megvalósult, többé nem sikerült megtalálnia. Az ő igazi műfaja a portré és a kisplasztika, de a magyar társadalomban ekkorra még nem alakult ki az a megrendelői réteg, amelyik erre igényt tartott volna. Bár Eötvös József támogatta őt, nem volt annyi állami megrendelés, hogy ne kellett volna