Művészet a városban - Budapesti Negyed 32-33. (2001. nyár-ősz)

ESZMÉK A KÖZTEREKEN - NAGY ILDIKÓ Az emlékműszobrászat kezdetei Budapesten

hez illenek (lovasszobor: uralkodó vagy bős; ülő szobor: előkelőség vagy szobatudós; az álló szobor hátsó lába nem állhat a nagyujjon, mert az „táncmesterre vall", ha viszont az elöl lévő láb áll ujjhegyen, az büszkeséget vagy szemtelenséget fejez ki stb.). A szerencsétlen pózok között talán Izsó szobráé a legfurcsább (balról a harmadik). 0 a lírai költőt is ki akarta fejezni Eötvösben, és egy bensőségesebb testtartást keresett, mint a szónoki állás. Az „álló gondolkodó" póz azonban talapzatra állított köztéri monumentum számára a lehető legkevésbé alkalmas. Izsó ennek ellenére ezt erőltette, így komponálta meg Dugonics András szegedi szobrát is. Az Eötvösszobor pályatervei is igazolják Keleti Gusztávot, aki azt írta, hogy szobrászaink „nem nőttek fel a remekművészet szigorú fegyelme alatt; nekik a régi görögök híres szoborerdeje nem szolgált iskolául. Teljes etetőkben apróbb megbízásokkal, legfölebb egyegy mellszoborral vagy az építészet kiegészítésére szolgáló dekoratív munkákkal foglalkozva, nem csoda, ha egyszerre szembe állítva a monumentális plasztika legmagasb feladataival, kitűnik, hogy a jóakarat azok megoldására elégtelen..."

9 A szoborbizottság az első díjat azonnal odaítélte, de a megbízást még nem. Felszólította Huszárt, hogy küldjön be módosított tervet. A szobrász óriási igyekezettel látott munkához. Nyolc új mintát is csinált, közülük választott a bizottság egyet, és erre már kiadta a megbízást. Az egyik legktitikusabb kérdést, a kéztartást, éppen Lónyay javaslata alapján oldotta meg Hu9 Keleti Gusztáv: Az Eötvös szoborpályázat. In: Budapesti Szemle, 1874. V. kötet; Képzőművészeti Szemle, IV. rész. Újra közölve in: Keleti Gusztáv: Művészeti dolgozatok. Bp., 1910.203-206. old. szár. És amikor a meghívott külföldi szakértő, az osztrák Caspar Zumbusch is elfogadta a tervet, hozzálátott a kivitelezéshez. A munka gyorsan haladt, hiszen Huszár, bár szintén nem csinált még nagyméretű szobrot, a mesterséget, a szakmát kitűnően tudta. Az emlékművet 1879-ben fel is avatták, tehát korábban, mint a Széchenyi-szobrot. így hát joggal mondhatta Lónyay Menyhért az avatási beszédében, bog)': „Ünnepélyes pillanat előtt állunk. Hazánk fővárosában, az ország szívében, annak legdíszesebb pontján az első emlékszobrot leplezzük le, melyet a nemzet önkéntesadakozásából, egyik legkitűnőbb államférfiának, költőjének, báró Eötvös Józsefnek emelt." A szobor mindenkinek tetszett, a sajtóvélemények dicsérték a mozdulatot és az arcot, amely „visszasugározza a szellemet és a szívjóságot", a drapériamegoldást, a különféle nézeteket. Csak a tülságosan előre helyezett bal lábfejet kifogásolták, és ebben igazuk is volt. De ügy érezték, hogy az alakban minden „szemléltetendő mozzanat egyesítve van". A bírálatok majd a kilencvenes években jelentkeznek, és az „életeleven" alakítást kérik számon. Ez azonban már egy más kor, más ízlésvilágának követelménye. A tervekhez képest az elkészült szobor valóban meglepően jó lett. Végül is sikerült megtalálni azt a szerény, de határozott állást és testtartást, amely finom átmenet a reális és ideális között. Eredeti környezetében — kis ligettel körülvéve — sokkal szebben hathatott, mint ma, a nagyforgalmó tér szélén, a meglehetősen nyugtalan szállodahomlokzatok között.