Művészet a városban - Budapesti Negyed 32-33. (2001. nyár-ősz)

ESZMÉK A KÖZTEREKEN - NAGY ILDIKÓ Az emlékműszobrászat kezdetei Budapesten

chcnyi rámutat az Akadémia épületének kis modelljére, miközben ott áll mögötte (az első változatban oldalt) maga az épület teljes nagyságában. Izsó nem bízott abban, hogy Széchenyi személyével önmagában kifejezhető a nagyság, hogy az eleve sugárzik az ábrázolt „férfiúi lelkületéből", így a szobrot környező „teremtmények" majd diszkréten megerősítik ezt. Engel terve konvencionálisabb és unalmasabb, Széchenyi arckifejezése pedig szembetűnően elhibázott. A zsűrizés viszonylag késői fázisában, 1871-ben Albert Wolff berlini szobrász mint meghívott szakértő még mindig a hasonlóságot kéri számon, és Engel sokat küszködik olyan elemi problémákkal is, mint a kardot markoló balkéz megmintázása. A fő nehézség azonban a szabadon álló szobor statikája, mind valóságosan, mind optikailag. Engelnek kétszer is újra kell felraknia — teljesen vag)' részben — a már végleges nagyságú szobrot, egyszer azért, mert a vasváz megroggyant az agyagmodell alatt, másodszor pedig a gipszmodell volt túlságosan gyenge az öntéshez. Izsó számára azért is kellenek a földre helyezett attribútumok, hogy ellensúlyozzák a szobor felső részének — vállon átvetett, szélesen redőzött, prémes mente — hatalmas tömegét. Ez a megoldás bizonyos nézetekből viszont tényleg nagyon tossz tömeg- és sziluetthatást ad. Engel terve persze legalább olyan suta az oszlopra helyezett könyvekkel és a kézben tartott, legördülő irattekerccsel, de hagyományosabb lévén, kevésbé szembetűnő. A drapéria megoldása pedig tényleg jobb, mint Izsónál. Pulszky Ferenc figyelmezteti ugyan Engelt, hogy az oszlop felesleges, mert az csak márványszoborhoz kell támaszként, de bronzszoborhoz nem, valamilyen támasz a felállított művön is marad. A magyar szobrászat hőskorának alapkérdése tehát nemcsak az, hogyan teremthető meg a reális és az ideális, az egyszerű és a nagyszerű egysége, hanem főleg az, hogy a szabad ég alatt elhelyezett talapzaton hogyan áll meg a figura a saját két lábán. A probléma még hosszan kísért, talán Zala György az első, aki ilyesmivel már egyáltalán nem küszködik, könnyed és bravúros megoldásai vitán felül állnak. A pályázatnak számos további tanulságos mozzanata is vanpéldául az, hogy a társadalom milyen komoly felelősséget érez a szoborért. Nemcsak Ormós Zsigmond foglalkozik az emlékmű esztétikai kérdéseivel, hanem gróf Erdődy Sándor is, aki levélben fordul a szoborbizottsághoz, hogy elmondja a német-olasz-francia-angol-belga-holland földön fellelhető emlékművek alapján kialakult véleményét. „Nagyszerű" benyomást két szobor tett rá, Marcus Aurél i usé Rómában és II. Vilmosé Hágában. Az allegorikus mellékalakokat ő sem helyesli, „eukrászrakványok"-nak nevezi. Mindezek ellenére — nagy viták után — mégis mellékalakok, Minerva, Vulcanus, Neptunus, Ceres kerülnek a talapzat négy oldalára, jeléül annak, hogy a „reális" még sokáig nem tudja helyettesíteni az „ideális" (eszmei) alakokba belevetített jelképi tartalmakat. Ugyanilyen érdekesek a hírlapi csatározások is, hiszen még 1872-ben, tehát hat évvel a pályázat után is, Izsóért szállnak síkra a lapok, mondván, hogy Engel alkalmas a „gyöngédség és a classicismus" kifejezésére, de nemzeti típus és erő csak Izsó műveiben van. De a legtanulságosabb talán mégis az, hogy a társadalom minden nehézség ellenére sem retten vissza a nagy emlékművek állíttatásától.