A város és a mozi - Budapesti Negyed 31. (2001. tavasz)

VARGA BALÁZS városnézés

Az elvarázsolt város Hogyan nézhet ki Budapest mint egy mese helyszíne? Milyen tulajdonságokkal, milyen topográfiával kell rendelkeznie egy mese városának? Mitől lesz felismethető és mégis elvarázsolt? Az elmúlt években több olyan játékos-misztikus film is készült, amely Budapestnek ezt a kettős státuszát próbálta megteremteni. A Bűvös vadász (1994) csalafinta mese, amelyet egy képzelt világháború idején egy óvóhelyen mesél gyermekének az anya. A történet az ezredvég felé közelítő Budapesten játszódik, mellékszálai azonban hátrarepítenek az időben, egyenesen a középkorba. Enyedi Ildikó Budapestje megnyugtató és barátságos hely, napfényes terek és kellemes parkok városa. A helyszínek felismerhetők, de nem kell, hogy mindenáron azonosítsuk a történet tájait. Elég azt tudnunk, hogy egy nagyvárosban vagyunk, amelynek vannak elegáns bérházai, zsúfolt körútjai és csendes játszóterei. Mégis beékelődik a filmbe néhány átkötő jelenet, amely a mindenki által jól ismert Budapestet mutatja. Egy alkalommal (talán az egyik főszereplőt, a titokzatos orosz sakk-nagymestert szállító) tcpülővcl étkezünk, és éjszaka, madártávlatból tekintünk le a városra: kivilágítva látjuk Budapestet, elegánsan és gyönyötűen rajzolódik ki a hálózata, benne a Duna sávja a Matgitszigettel. A másik Budapest-panorámát nyújtó passzázs a Duna partján kísér végig minket. A pesti oldalról látunk át a túlpartra, a barnás árnyalatú, szűrőzött képeken a lemenő nap fényében fürdőzik a város. Ezek a képsorok kívül vannak a történet menetén. Nem tudjuk, kihez kössük őket. Megejtően szépek és titokzatosak. Talán a rejtélyes Maxim látja így a várost, ám erre semmi közvetlen bizonyítékunk nem lehet. Itt is vagyunk, és nem is. A Bűvös vadász sejtelmes, lebegő hangulatú nagyvárossá változtatta Budapestet. Mintha egy idegen szemével néznénk, aki nem turista, más látványok érdeklik, szeret szemlélődni és vátakozni, szívesen ejtőzik egy parkban a padon. Az apró titkokat és a miniatűr szépségeket fedezi fel a városban: azt a csendes hálózatot, amelyet a mindennapi élet természetessége és rutinja rajzol meg. Mispál Attila különös hangulatú meséje, az Altamira (1997) szintén titokzatos kapcsolatban van a várossal. Nartátorhang kíséri a történetet, selyemfestőkről és hercegekről beszél, ám a képeken graffiti-rajzolókat, egyszerű fiatalokat látunk. Az Altamira messze elkerüli az ismerős helyszíneket, csak véletlenül, villanásnyi időre tűnnek fel benne pontosan azonosítható vidékek. Többnyire kihalt utcákon és külvárosi tájakonjárunk, irdatlan tűzfalak, kietlen betonrengetegek, elhagyatott, egykori ipari negyedek utcáin és hátsó udvaraiban. Olyan helyeken, ahol csábítóan üres falfelületek kínálják fel magukat a graffiti-rajzolóknak. Megkockáztatom, az Altamira nem is „igazi" Budapest-film, hiányzik belőle a nagyváros minden rekvizítuma. Külső vidékeket, lepusztult tájakat jár be, ahonnan mindenki menekül, a mi hőseink azonban éppen ezeket a magányos, hátrahagyott környékeket próbálják néhány falfirkával és festménnyel egyrészt bittokba venni, másrészt kiszabadítani a jelnélküliség unalmából. A legkülönösebb varázslat Budapesttel Kamondi Zoltán filmjében esik meg.