A város és a mozi - Budapesti Negyed 31. (2001. tavasz)

GELENCSÉR GÁBOR Hármasút

alázó hivatali packázásokat, az anyagi kiszolgáltatottságot — nem a társadalmi lét nyomásaként, hanem a torzult magánszféra kivetüléseként ábrázolja. A történet persze Budapesten játszódik, a hetvenes évek végén; a szociológiai „merítés" pontos és hiteles, a környezetábrázolás szintén (a sötét, szűk albérlet szemben a belakatlan, félig kész és valószínűleg sohasem befejezett, állandósult felvonulási területen magasodó „budai panorámás"-saI); mindez tehát felismerhetően és azonosíthatóan „megvan" Gothár hímjében, csakhogy a szociológiai hitelesség vagy a dramaturgiai motiváció mellett itt más feladat is hárul a környezetrajzra. A szereplőket mintegy saját sorsukba zárja az őket körülvevő tér: tükörként veri vissza reménytelenségüket — ám éppen ezért, egy furcsa paradoxonnal, mégsem idegen tőlük. Szörnyű, nyomasztó, elviselhetetlen — de hozzájuk tartozik, az övék. A város, az utcák, a hivatalok, a bárok, presszók, éttermek, az aluljárók ezeknek az embereknek a sors-társai. Nem szubjektív életérzésük kivetülései — ennél valóságközeiibbek; nem is környezeti adottságok — ennél viszont bensőségesebbek. Az Ajándék ez a nap sokszor nyomasztó, fojtogató belvilága — ami a külső jelenetekre is rányomja a bélyegét — a fűmben saját boldogulásukat reményvesztetten és fáradtan űző groteszk figurák élettere. Olyan a város, mint egy akvárium, amelyben szép lassan mindenki megfullad, de a víz eközben csendes, langyos, simogató. Ez a kép különös erővel ötlik fel a film utolsó jelenetsorában, amikor a két megcsalt asszony egyre mélyebbre süllyedve az alkoholmámorban, egymásnak mondja — vagy éppen hallgatja — el életének reménytelenségét, miközben a nyilvános és magánterek különböző stációit járják be, a restitől a hálószobáig, hogy másnap reggel egy aluljáró hideg, kékeszöld fényében ébredjenek fel — és ébredjenek rá — sorsuk kiúttalanságára: a feleség feleség, a szerető szerető marad; még a szerepek sem felcserélhetők. Ebben a jelenetben, csakúgy, mint a fűm számos részletében, a környezet több, mint illusztratív, és kevesebb, mint szim- bolikus; felerősíti a szavakban-gesztusokban megjelenő érzelmeket, ugyanakkor hitelesíti is őket. S ez egyformán vonatkozik a „dramaturgiáikig" ellentétes oldalon küzdő két nő összcborulását kísérő meleg tónusokra és a „szövetségük" groteszk abszurditását jelző „elidegenített", halottsá- padt neonfényes záróképre a Felszabadulás téri aluljáróban. Ok a városból, a város pedig belőlük táplálkozik. Talán ennek is köszönhető, hogy a sokszor riasztó gothári panoptikum megejtően emberközeli tud lenni, és így szemléletében — s nem stílusában — közel áll a hatvanas évek cseh groteszkjéhez, továbbá az azzal párhuzamos, illetve abból (is) táplálkozó hazai szatirikus és groteszk vígjátékokhoz. VI. Gothát — szemben a filmnyelvi, illetve dokumentarista indíttatású Bódyval és Jelessel — közvetlenebbül folytatja a városábrázolás filmtörténeti hagyományát. Mégis, mintha az ő Budapestje volna a legkevésbé felismerhető, mintha ő torzítaná el legha-