A város és a mozi - Budapesti Negyed 31. (2001. tavasz)

SZEGŐ GYÖRGY A pesti mozi mint a profán gyülekezet temploma

tott „A színház templom!" szlogen szélesebb értelmet kapott a 20. század nagyvárosaiban, különösen Budapesten. Kell eg)' hely, lehetőleg a legszűkebben vett lakókörnyezetben, ahol a közös öröm szentesülhet. Ez a hely nagyobb a kávéháznál, a kocsmánál, a presszónál, de kisebb egy sportlétesítménynél. „Kell egy csapat" — mondja Minarik-Mándy. Dc kellenek hozzá a nézők is. A csapathoz szurkolók. De ennek a másik — szent — helynek a rítusa nem vetseny, a közönséget a szertartás nem megosztja, hanem eggyé forrasztja. A kávéházi-kocsmai asztal már inkább individuális terrénum. A „színi-mozinézőtér" arányai a városban elveszített népi kultúra és falusi temploma, a fonót, a táncházat helyettesítő nagyobb gyülekezeti tér kollektív tudattalanban gyökerező vágyát huszadik századi igényként formálják újra. Ezt a funkciót a lakóterület szívében, gyakran magában a bérházban működő kabaré, varieté, színház és a mozgóképszínház töltötte be. Bebizonyosodott, hogy a 20. századi elektronikus médiumok ezt a szentséget nem képesek közvetíteni. Ezért mára rendkívül fontossá válnak azok az építészeti terek, ahol a városok polgárai „itt és most" megismételhetetlen jelenlétükkel a transzcendencia részévé magasztosulhatnak. Kielégíthetik a citoyen-találkozások és a történelemben, a drámairodalomban vagy a vallásos rítusokban megformálódott mítoszok itánt étzett vágyaikat. Felismerhetik magukat bennük, a civilizáció folytonossá lehet. Templom és színház olyan hely, ahol a kor szellemét a közönség— talán utoljára — közösségként, együtt élhette át. A nyolcvanas évek végén hirtelen krach következett. Az évtized közepén még évi 10 millió mozijegyet adtak el Pesten, az 1908-assal azonos számú 75 moziban. 1990-re a mozik száma már csak 45, de még mindig több mint 7 millió néző van. Az ezredfordulóra csak mintegy 30 mozi maradt, és 5 millió alá esett az eladott jegyek száma. 1999-ben még a patinás Broadway és Uránia is bezárt. A szabadon álló színházak és templomok a modernizmussal, annak alvóvárosaival, és legújabban a távoli, inkább csak gépkocsival elérhető bevásárlóközpontokkal együtt mintha hitelüket vesztenék. Imádkozni és lakni egyetlen házban — ez az az ősi modell, amelyet az al-dunai bronzkori településforma példájával illusztráltam. Az említett színházakban, mozikban és templomokban ennek a rítusnak a szublimált formája él tovább: az ember lakóhelye nem gép, hanem világközéppont, amelyet a transzcendencia személyes átélésének lehetősége teljesíthet ki. Ezt a budapesti városfejlődés, az építtetők és építészek a század első felében talán más városoknál is magabiztosabban sejtették meg és képviselték. Természetesen egyáltalán nem halotti kultuszról volt szó. A békebeliek az életet szentnek tekintették, és ebben az értelemben közösen ünnepelni is tudták. Kávéházban, (film)színházakban és templomokban is. A Szép Ernő kardjára vésett liberális intelem: „Leben und leben lassen!" (élni és élni hagyni) az élet mély tiszteletéről beszél. Nem tudom, majdnem száz évet megélt nagymamám tudta-e, hogy kedvenc mondása irodalmi ereklye is, de annak szellemében élt. Nem bezárkózva, hiszen úgy a másik toletálása nem nagy kunszt. Az élhető város lakóját az individuális terekből újra és újra kihajtotta a vágy, hogy feltöltődjön a zátt kultikus gyülekeze-