Budapest ostroma - Budapesti Negyed 29-30. (2000. ősz-tél)
EÖRSI LÁSZLÓ Budapest ostroma, 1956
ták. A pártház védelmére kiküldött honvédségi harckocsizók tévedésből az ostromlókat támogatták 35 . Segítségükkel a tömeg elfoglalta az épületet, és elvakult dühében 24 foglyot (döntően sorozott AVH-s k i s ka t o n á ka t ) m egl i n csel t. Fegyveres ellenállás november 4-étől A szovjet csapatok támadásának következtében a felkelőcsoportok száma, összlétszáma csökkent. (Bár voltak újonnan alakult osztagok is.) Több nemzetőregység az új agresszió hírére szétoszlott. Főleg a katonák távoztak gyorsan — nemritkán még a harcok előtt —, vagy mert belátták az ellenállás kilátástalanságát, illetőleg tűrhetetlennek tartották a fegyelmezetlenséget és a kaotikus viszonyokat, vagy azért, mert viszonylag háttérbe kerültek, mivel a csoportokra a radikálisabb civil vezetők nagyobb befolyást gyakoroltak. Ez a tendencia nemcsak a központi régiókban érvényesült, ahol a tisztek tanácsadóként vagy a civil csoportokba olvadva tevékenykedtek, hanem a külső kerületekben (Csepelen, Pesterzsébeten, Újpesten) is, pedig a katonaság emitt nagy létszámban önálló alakulatként vett részt a fegyveres eseményekben. A magas rendfokozatú tisztek túlnyomó többsége — így a nemzetőrparancsnok-helyettes Kopácsi Sándor ezredes is — eleve kilátástalannak érezte, így ellenezte a fegyveres ellenállást. Király Béla tábornok, a Nemzetőrség parancsnoka embereivel a budai hegyekbe vonult, bár mások a 35 Galó István és társai (továbbiakban: fsi), Hadtörténeti Intézet Levéltára (továbbiakban: HL) 012/57. harcot részesítették volna előnyben. Az ellenálló csoportok lassanként elveszítették a lakosság támogatását, növekedni kezdett körükben az elkeseredés, a gyanakvás; az árulók lázas keresése több esetben személyes tragédiához vezetett. A legtöbb felkelő nyugati vagy ENSZ-támogatásra számítva tartott ki az óriási túlerővel szemben. Legtovább (november 10-11) Pesterzsébeten folytak a harcok, de Csepel központjában, az Óbudai Schmidt kastélynál, az újpesti Szent László tér környékén, Kőbányán az Élessaroknál, Erzsébetvárosban, a József- és Ferencváros középső részén (ezeknél jóval kisebb egységekkel másutt is) szinte a végsőkig (november 7-10) védekeztek a szabadságharcosok. Az elfogott felkelők vagy felkelőgyanús lakók közül többeket a helyszínen agyonlőttek 36 , másokat pedig Ungvátra és Szttijbe deportáltak. A szétoszlott csoportok számos tagja azonban fegyvertelenül is folytatta az ellenállást a régi-új hatalom ellen, belföldön és külföldön egyaránt. A forradalom kezdetén kialakuló legfőbb fegyveres ellenálló központok a Józsefvárosban, a Középső-Ferencvárosban, a VII. kerületi Baross téren, a II. kerületi Széna téren, valamint Csepel és Pestetzsébet északi részén jöttek létté. A VIII. kerületi felkelők A forradalom legtöbb áldozatot követelő csatái a Józsefvárost és Ferencvárost elválasztó Üllői úton, a Nagykörűt-Nagyvárad 36 Ilyen esetekről eddig nem kerültek elő levéltári források.
