Koszorú Lajos, Erő Zoltán: Budapest-dilemmák - Budapesti Negyed 28. (2000. nyár)

BAROSS PÁL-SOÓKI-TÓTH GÁBOR Ingatlanpiaci folyamatok és önkormányzati irányításuk lehetőségei a Budapesti Városfejlesztési Koncepcióban

tó le, ahol az adminisztratív határok szerepe egyre inkább elmosódik, és az organikusnak tekinthető fejlődés mentén kialakuló új térgazdasági rendet és ennek megfelelő térségi szerveződést indukál. A sikeres városfejlesztést megalapozó politika a rendelkezésre álló intézményiadminisztratív rendszer és jogi-igazgatási filozófia átstrukturálásával kíván megfelelni az új kihívásnak, nem egy esetben akár az országos szintű törvényalkotást is megelőzve. A rendezéselvű tervezés helyett a hangsúlyt a proaktív folyamatirányítási modellekre, az ezeket megalapozó intézményépítésre, a normatívák helyett a kreativitásra és a partnerségre helyezi. A hagyományos szemléletben elkészített tervek meghaladása természetesen nem azt jelenti, hogy ezeket nem lehet és kell felhasználni. A különbség elsősorban a szemléletben van. A rendezési tervek folyamatos módosítási kényszere a legjobb példa rá, hogy — akarjuk, nem akarjuk — az élet kiköveteli magának a folyamatszabályozás elsőbbségét a statikus determinizmussal szemben. A normatív gondolkodás meghaladása nem az anarchia, hanem a tudatos értékválasztás és a kreatív megvalósítás felé mutat. Ebben a szemléletváltásban fontos lépés a főváros számára a Városfejlesztési Koncepció kidolgozása. Az urbanisztikai szemléletváltozás Az elmúlt negyven évben az urbanisztikával és várostervezéssel foglalkozó szakemberek több generációja nőtt fel a városfejlesztés és irányítás azon modelljének bűvkörében, amely a várost olyan, térben artikulált, funkcionálisan differenciált szerkezetként fogja fel, ahol a növekedés és a fejlődés bölcs előrelátással optimalizálható. A modell szerint a városszerkezet racionalitását a természeti környezet adottságai és a településfejlődés épített öröksége alapozzák meg, amelyek egyben kiindulási pontjai is a városfejlődés következő (tervezési) ciklusának, a település fejlesztési, beruházási és szabályozási programjának. Miután ez a „szocialista" városirányítási modell a jövő beruházásait ismertnek és programozhatónak tekintette, és ezt a szemléletét kiterjesztette a településszerkezet összes elemére (infrastruktúra, intézmények, lakás, kereskedelem, ipar stb.), a várostervezés a mérnöki munka precizitását, az építészeti vízió kreativitását, a szociális elosztás méltányosságát a nagyvonalú gazdasági tervezés matematikájával foglalta egységbe. Noha a fentebb jellemzett modell végterméke a szabályozási terv volt, tévedés lenne azt feltételezni, hogy a szabályozás keretrendszere határozta meg a városfejlődést; ennek motorja ugyanis mindvégig a közhatalomnak a beruházásokbanjátszott szerepe volt, elsősorban a fejlesztések közvetlen finanszírozása révén. Amire volt központi forrás, megépült, amire nem volt pénz, nem épült meg. Nem a városfejlesztési tervek, hanem költségvetési finanszírozásuk volt a „szocialista" városfejlődés kulcsa. Az ötvenes-hetvenes években NyugatEurópában a piacgazdaságot és demokratikus intézményrendszert építő „kapitalista" társadalmakban is megnőtt a közhatalom társadalmi szerepe. Az állami szerepvállalás erősítése részben a világháború