A Kerepesi úti temető. I. - Budapesti Negyed 24. (1999. nyár)

A Kerepesi úti temető másfél évszázada

állíttatott — ő döntött úgy, hogy nevek ne szerepeljenek a kövön —, beépítették az új emlékmű architektúrájába. Az 1868-ban elhunyt Szendrey Júlia sírja a kiürített 26., az 1870-ben meghalt Petőfi Zoltáné a 25. parcellában volt, a költő öccsét, Istvánt pedig Kondorosról temették át ide. A közös sírhelyet 1908-ban létesítették. A bronzból készült koszorúra azoknak a városoknak a neve került, amelyek részt vállaltak az emlékmű finanszírozásából, valamint a Magyar Vendéglősök Országos Szövetségéé, amely, a felirat szerint, „a jó öreg korcsmárosnak" kívánt emléket állítani egy bizonyára jelentősebb összeg felajánlásával. 12. 1914-ben került sor a Magyar Iparművészeti Társulat síremlék-tervező pályázatának meghirdetésére, amely a sematikus sírok terjedése ellen kívánta felvenni a harcot. A beérkezett művekből, a kor német temető-kiállításainak analógiájaként, egy mintatemetot akartak létrehozni. A kezdeményezés egyik fontos előzménye az 1903 óta tartó, többek közt Lyka Károly, Palóczy Antal, Petrik Albert, Nádai Pál és Lajta Béla nevével fémjelzett, úgynevezett temetőművészet-vita volt.

39 Megemlíthető Füredi Richárd, Tóth István és KismartyLechner Jenő 1907-es kezdeményezése is, amely szintén a sablonosodó, iparszerű síremlék-gyártás ellen lépett fel (KismartyLechner és Füredi készítette később a Jókai-síremléket). Az Iparművészeti Társulat később azzal az igénnyel fordult a főváros közgyűléséhez, hogy a Kerepesi úti teas Majoros: i. m., 1983:177-181. old. mető egyik parcellájában megvalósíthassák a mintatemetőt, a hatóságok azonban elutasították a kérést, arra hivatkozva, hogy csak üzletelni kívánnak a temetőben. Egy 1913-as adat szerint a főváros évente 3400 koronát juttatott a temetőiben nyugvó hírességek sírjának gondozására. 1915-ben újra szabályozták a Kerepesi úti temetőben kijelölhető díszsírhelyek adományozásának módját. A közélet, az irodalom, a tudomány és a művészet jeles személyiségei mellett iskolai főigazgatók és fővárosi üzemek vezetői kaphattak díszsírhelyet, valamint azok a tisztviselők, akik a fővárosnál hosszabb ideig felelős állást töltöttek be és akik az úgynevezett V. fizetési osztálynál nem voltak kisebb rangúak. Más tisztviselők számára, ha ingyenes díszsírhelyet engedélyeztek, azt csak más fővárosi temetőben, tehették. 1919 áprilisában a proletárdiktatúra elrendelte a temetkezési vállalatok, valamint a felekezeti temetők államosítását és fővárosi kezelésbe vételét. Kötelezővé tették a halottasházi ravatalozást, és deklarálták azt, hogy Budapest területén a temetés a továbbiakban hivatalosan is hatósági feladat. Temetkezési vállalkozáshoz többé nem lehetett iparengedélyt kiadni. Ezek a rendelkezések azért fontosak, mert a tanácsköztársaság után is érvényben maradtak. Augusztus 7-én, tehát már a román bevonulás után, megalakult a temetési monopóliummal felruházott Budapest Székesfővárosi Községi Temetkezési Intézet, amely életbe léptette a fenti rendelkezések nagy részét, és hozzálátott a sok visszaéléssel vádolt, drága temetkezési vállalko-