A Kerepesi úti temető. I. - Budapesti Negyed 24. (1999. nyár)

SZOMORY DEZSŐ Séta a temetőben

Hát erősebb. Az asszony gyászol össze-vissza két esztendeje lehet már. Ezenközben meg is bénulhatott az elméje. Úgy van a házában minden, mint régen vala. Még a raktár sem lett bezárva: az első segéd vette át. Reggel hoznak kávét halott férjnek, élő feleségnek. Délben terítenek kettőjük számára. Este megvetik az ágyat... Két derekaljt tesznek bele. És egyedül fekszik bele az asszony. A Kerepesi úton lakom, messze fönn, ott, ahol a nyomorúságos utcák és a nyomorgó lakosság közepette, hirtelen véget ér a nyomor és minden nyomorúság. Nincsen más kert a vidékemen, hát a temetőben szoktam sétálni. Lejövök minden délután, s ott kószálok a halott fővárosban, az előkelő márványoszlopok, családi sírok, szegényes fafejfák között. Ezenközben pedig olyan furcsa érzésem vagyon. Elfog az öröm, hogy én élek, míg olyan sok ember meg van halva, az édesség, hogy egészséges vagyok, míg olyan sok ember már nem is lesz beteg többé. Csak kószálok a halott város utcáin, néha napfényesek az utcák, néha sötétek, borongósak. Néha magasan van az ég, kéken, kacagón; néha alacsonyan, szürkén, szomorúan. Mindegy... az emberek azért csak meg vannak halva, s bár tavasz van, füvet, virágot éltető tavasz, közülök senki már fel nem támad. Megszikkadt föld, súlyos márványlap borul reájok... élőerő sem tudja megmozgatni, hát még a holt... Vannak verebek a temetőben, csiripelnek. Olyan vidámnak tetszik, pedig szomorúságos éhség csiripel belőlük. Meg-megszállnak egy-egy fonnyadt koszorún... aztán repdesnek el újból. A temető verebei — olyan szürkék, olyan csúnyák... egyébként kievett a szél minden virágból minden magot, ha ugyan vala benne. Hát csak csiripelnek tovább a temető verebei, a szürkék, a csúnyák. Aztán valamelyik gőzkocsi füttye túlkiáltja, elriasztja őket. Mert itt van a vasút... ott szalad az élő város a halott tövében. Aztán mégsem halott város... kalapács verődik a kövekhez, márványhoz, alabástromhoz... Kőfűrész rikácsol, aztán hallom a vésőt is, amint vágja, szakítja a követ. El-elmegyek egy épülő családi sír mellett. Még élnek, akik meg lesznek itt halva... ezenközben építtetnek, és építész, szobrász és munkások építenek lázzal, jön le-fel csigán a nagy kő, kiáltoznak, szitkozódnak az emberek, hadd menjen gyorsabban, készüljön el egy éjszaka alatt... Sietnek, mintha fegyházat építenének... És sietnek itt is, ott is... lázas építkezés a temetőben fenn nyugaton, lejjebb keletnek, délen és északon is... örökkön készülő város, úgy tetszik, sohasem lesz befejezve. S mintha az élő város valamelyik előkelő utcáján járnék: egymás mellett a sok palota... fényes házak, s egész házak egy embernek. Oszlopok, bús an-