Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

Guszti, a főpincér I. Ha nem volna nappal, és nem a Pálma kávéházban látnám, azt hinném, hogy a walesi herceg. A frakkja éppenséggel nem pincérfrakk, aminőt a többi vásárol az új vásártéren öt usque tíz forinton, hanem a testére van szabva és drágán meg van fizetve. A nyakravalójától vakul a gyöngébb szemű halandó, nemkülönben az ingébe préselt ormótlan gyémántgomboktól. Az órája világlátott kronométer, a gyűrűi testvérek között is megérnek ezer forintot. Amellett gyönyörű szőke ember, szálas, vállas és olyan hajlékony, mint egy angol ifjú. Ha az utcán végigmegy, a lányok lopva utánafordulnak. A kávéházban azonban besöpri a két krajcárokat és hajlongva bókol minden éhes diáknak, aki pikolókat ebédel. A törzsvendégek megbecsülik, azért is, mivel olyan kábító nagy úr, azért is, mivel olyan figyelmes, alázatos pincér. A diáknépség csodákat tud a Guszti műveltségéről. Ért az bizony a római joghoz is, és a kávéház költője, a rojtos gallérú Nyárvégi Ede, aki a sarokablakban írja a heti rímeit és havi stanzáit a különböző lapokba, megesküszik rá, hogy Guszti verzátusabb a világirodalomban, mint Beöthy Zsolt, és jobban ért a műítélkezéshez, mint Gyulai Pál. Mindenki szívesen szóba áll vele, és ő is szereti, ha beszélgetnek vele és kimutathatja tökéletes voltát. De azért Guszti éppenséggel nincs megelégedve a sorsával. Barna úr, a Braun és Sasvári terménybizományi cég beltagja, tud erről [a] legtöbbet. A derék ember, aki nagylelkűen egyszer és mindenkorra megengedte neki, hogy a kávé árához számítsa mindjárt hozzá a két krajcár borravalót, tud erről a legtöbbet. Egy nagy gabona-krach után való nap ugyanis sóhajtva szólt, mikor Gusztinak odaadta a két piculát: — Könnyű magának, magának soha sincs bessze. Guszti sóhajtva válaszolt: — Hja, hja, azért látja, Barna úr, ott azt a kis, rongyos írnokot? Szívesen cserélnék vele.