Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

Erre az a könnyben úszó két nagy szem rámeredt az ő arcára, meglepetve, csodálkozva, és amint még Barna Józsi is észrevette, némileg csalódottan is. Bizonyos lemondó önmegtagadás volt a leány hangjában, amint susogta: — Ahogy ön kívánja. Köszönöm. — Ez a leány félreértett — gondolta magában Barna Józsi —, de tartok tőle, hogy én is félreértettem őt. Talán mégiscsak elég tágas lesz mindkettőnknek a lakásom. Gondolta, de nem mondta. Ellenben észrevette, amint a leány félig önkénytelenül visszafordult és folyton egy kávéház világos ablakára bámult. — Vacsorált már? — kérdezte, s be nem várva a fölösleges feleletet, folytatta: — én még nem. Ugye, velem tart? Beléptek. Valami harmadrangú kávéház volt, amilyen éppen a Király utcától telik. Álmatlan aszfaltgavallérok, részeg jogászok és kétes egzisztenciák füstölték tele a tarkatapétás nagytermet. Gúnyos, szemtelenül hunyorgó pillantások nyilalltak a sarokasztal felé, ahol Barna Józsi az ő védencével helyet foglalt, mintha azt mondanák: „Ertünk, értünk, csinos portéka. Gratulálunk." Barna Józsinak felforrt a vére fölháborodásában, hogy ilyesmit gondolnak róla ezek az emberek. Szerette volna mind kihajigálni az ablakon. Forró tea és hideg sonka mellett aztán megtudott mindent. Nem mondom cl a szép Szabó Magdolna históriáját, olyan közönséges és banális, mint minden igaz história. Az a kopott nóta az, amely egy szép leányról szól, akinek nincs kenyere, de van becsülete. Aztán találkozik egy vén javasasszonnyal, aki kenyérre váltja be a becsületét. Csak egy hónappal ezelőtt történt. Most örökös rabszolgája, akár szeretője is kész lenni annak a nemesszívű embernek, aki hajlandó őt föltartóztatni a lejtőn, melyen áll. Szívesen nélkülöz, beéri bármily kevéssel, csak éjszaka otthon lehessen, biztos fedél alatt. Barna Józsit mélyen leverte ennek a bűnbánó szép Magdolnának a beszéde. Hogyne, mikor a töredelmes szókat a bíborban úszó orcák, a mereven lesütött szempillák olyan megkapó őszinteséggel illusztrálták. íme, egy szép, gyermekéletű nő, akit lelketlen emberek boldogtalanná tettek. Nem tudta fölfogni, miképpen lehet valaki olyan kannibál természetű, hogy egy ilyen gyönge, gyöngéd teremtést megérintsen. Nem, ezt a szép, szerencsétlen gyermeket ő meg fogja menteni! Megnyugtatta őt. Ne sírjon, nincs rá többé oka. Ha becsületes, jóravaló akar lenni, akkor ő mindenben segítségére lesz. Most pedig menjünk haza. Becsöngetett a lakásán. Aztán meghagyta a házmesternőnek, hogy vezesse a kisasszonyt föl az ő szobájába, ő maga ma nem megy föl.