Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

Feltekintek. A túlsó oldalon az egyik ablak táblája nincs betéve. Nem látok egyebet, csak a fal piros kárpitjából egy darabot és az égő négyágú függőlámpát. Olyan barátságos, olyan hívogató éjjel az ilyen világos ablak. Aki ott lakik, az boldog lehet. És ilyen boldog emberek véges-végig laknak az Andrássy úton. Tehát nem csupán a külső csillogtatás kedvéért épült ez az út, hanem annyi palotába való ember van Budapesten, hogy föl kellett azt építeni. Hol voltak ezek az emberek azelőtt? — Viskókban laktak? — Vagy úgy keletkeztek az épülő palotákkal arányosan? Hiszen nálunk még egyre építkeznek, és minden új, fejedelmi lakás számára akad egy fejedelem, aki elfoglalja. A jólétet is lehet megépíteni, mint a házakat? Aztán hová lett az a sok-sok szegény ember, aki előbb itt tanyázott? — Az a hely, amelyet most egy család foglal el, tíz családnak adott hajlékot. Minden ember helyett, aki most itt lakik, tíz ember tűnt el, ki tudja hová... Van valami igazságtalanság, valami kegyetlenség ebben az építkezésben. Hangzik a teremtő szó: „Legyen palota!" És ekkor se kérdve, se szólva nekirontanak a szegény embereknek és lebontják fejük felett a fedelet. Ezek az emberek, akiknek semmi közük a mi világvárosi álmainkhoz, meg egészen természetesnek találják ezt, és pusztulnak. Kár is volna ellenállani. A palotának megvan a maga szelleme, a viskónak is, egyik a másik házában nem tanyázhatik. Valamikor, az Andrássy útnak még Sugár úti korában vagy hat szegény ember, akik nem tudtak másutt lakást kapni, összeállt és — ha nincs kenyér, megteszi a kalács is! — az egyik újonnan épült palotában nagy, utcai lakást bérelt. A tulajdonos persze csak akkor ismerte meg bérlőit, amikor azok már behurcolkodtak. Riadalom a szomszédságban, hahota az újságokban. Ilyen még nem esett meg, mióta palota épül. Minden nap nagy sokaság gyűlt a ház elé és mulatott a mczítlábos gyerekeken, kik az ablakokban ugrándoztak örömükben, hogy ők most úgy laknak, mint a gazdagok. De nem tartott soká az öröm, a háziúr szabadulni akart az ilyen lakóktól mindenáron, és szabadult. Ez volt az egyetlen kísérlet, melyet a „bennszülöttek" területük visszafoglalására kockáztattak. A gazdagság útjában nincs akadály. Minden palota egy-egy bevehetelen vára. A nyomor pedig húzódik előle, mint az indián a civilizáló fehérek elől, ismeretlen, sötét odúkba, ahol megülepszik, sűrűsödik, mint a köd. A civilizáció a pénz fegyverével küzd ellene, de nem irtja ki, csak elsöpri. Sajátságos küzdelem, melyben a gazdagság hódít és a nyomor győz!...