Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

SÁNTA GÁBOR „A kiábrándult urbanitás poétája"

némelyekkel pedig kitéjezctten baráti kapcsolatot tartott fenn, de közösséget már nem vállalt velük. Ebben minden bizonynyal meghatározó szerepet játszottak azok a személyes, ekkoriban már évtizedesnek mondható elkötelezettségek, sőt, barátságok, amelyek a kulturális és politikai élet másik, mondjuk így: konzervatív oldalához fűzték. Egész egyszerűen: a „geszti bolond" barátjáról nehezen képzelhető el, hogy a Nyugat vágy a Huszadik Század szerzője lenne. A lojalitás nem lehet kérdéses az olyan morális érzékenységű emberek számára, mint amilyen Kóbor Tamás volt. így aztán a tízes években, amikor már elkerülhetetlen a politikai irányzatok valamelyike melletti határozott állásfoglalás, az arany középút híve, a nemzeti liberális eszméket valló, Tisza István köréhez tartozó zsidó Kóbor Tamás mindinkább légüres térbe került. Nem perifériára, mert /1 Hét és Az Újság szerkesztői széke megóvta ettől, hanem egy olyan védett helyzetbe, amely azonban idővel mégiscsak kizárta az irodalmi vérkeringésből. Ennek első szembetűnő jele, hogy bár 191 l-ben többször nyilatkozott a radikális Vi/ág-nak, a következő esztendőben pedig „A Nyugat kiadásá"ban jelent meg az Aranyhajú Rózsika című regénye, 1914-ben már nem válogatták be a Kabos Ede által megjelentetett reprezentatív antológiasorozatba, Az Érdekes ÚjságDekameronjá-ba. Vagyis nem kapott helyet — vagy éppen ő nem akart ott lenni — a kortárs magyar irodalom száz legjobbnak mondott írója között egy olyan tízkötetes kiadványban, amelybe jelentéktelen szerzők tucatjait válogatta a polgári radikális szerkesztő. Tisza István 1905 körül „Nem bableves és tormás virsli, hanem legalább főtt ?narhahús kell a politikai jogosultsághoz. "