Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

SÁNTA GÁBOR „A kiábrándult urbanitás poétája"

szerző az Erdélyi Múzeumcgylet havi ülésén olvasott fel. Kóbor Tamás szerint nevetséges dolog, hogy valaki mindössze harminchat lapon tárgyal egy olyan témát, amelynek Nyugaton már vaskos kötetekből álló szakirodalma van. „Ennek a türelmetlen gyakorlatiaskodásnak a tudomány adja meg az árát, az élet pedig nem veszi hasznát. Mert mi gyakorlati eredményre számíthat nálunk egy ilyen iránycikk? Felolvassa szerzője egy polgári egylet tagjainak, akiktől nem kell féltenünk a fennálló társadalmi rendet, kiket okvetlenül a saját véleményére térít, mert — egy nézeten 33 vannak." Kóbor Tamás nagy nyilvánosságnak szánt, átfogó műveket sürgetett, amely az égető szociális kérdésekre irányítanák a figyelmet. Ebben a tudományos igényű, feltáró munkában természetesen ő maga is részt kívánt venni. Kóbor azonban nem társadalomtudós volt, hanem közíró. A közös feladat megoldásához előbb újságcikkeivel, a kilencvenes évek második felétől kezdve pedig egyre inkább elbeszéléseivel és regényeivel próbált hozzájárulni. Látszólag lehetetlen feladatra vállalkozott: tudományos alapossággal, következetesen végiggondolni megfigyeléseit, és mindezeket szépirodalmi eszközökkel ábrázolni egy hatalmas regényciklusban, amelynek témája, színhelye és főszereplője egyaránt Budapest, ez a „fiatal, európai Chicago", ahogyan ekkoriban nevezte.

34 Kóbor Tamás betegségekre hajlamos, organikus lénynek látta Budapestet. Meg33. Joó Ivón [Kóbor Tamás]: A társadalmi forradalom. A Hét, 1890. augusztus 31.142-143. old. 34. Semper [Kóbor Tamás] : Sínek az Andrássy úton. A Hét, 1893. nyilvánulásait egy orvos alaposságával szemlélte; műveiben a mély humánum könyörtelen következetességgel és szókimondással párosul. Bírálói gyakran vetik szemére nyelvének szürkeségét, meséjének egyszerűségét, elfelejtve, hogy az író ezen munkái látleletek, amelyek a bajokat tárják a figyelmes szemek elé. Kóbor Tamás a főváros kulisszáit akarja átvilágítani. Nem a világhírű budapesti panoráma színes képeslapjaiból közöl sorozatot, hanem az egészségtelennek (is) tartott nagyváros kaleidoszkópszerű forgatagáról készít újabb és újabb fekete-fehér röntgenfelvételeket. Az írói szándék nála megtalálta a megfelelő kifejezőeszközöket. „Elbeszélő stílusa nem egyszer közel áll az értekező próza stílusához — hívja fel a figyelmet Pintér Jenő az író műveinek egyik jellegzetes vonására. •— Az elbeszélés érdekességét többnyire részletező leírásokkal és ironikus elmélkedésekkel pótolja. Fáradhatatlanul elemzi az emberek önzését, hazugságát, lelki nyomorát és aljasságát. Hőseit nem eszményíti. Minden érzékenykedés nélkül mutatja be gondolkozásukat, érzelmeiket és sorsukat." Mindehhez Pintér Jenő akár azt is hozzátehette volna, hogy tehát Kóbor Tamás mintha a Le Roman expérimental-ban kifejtett zolai programot próbálta volna megvalósítani a századfordulón írott regényeiben. Ezek a hősök — Jászi Oszkár elméletének példájaként — mindenekelőtt típusok, a nagyváros ezerarcú tablójának megannyi közismert jellegzetessége. A Budapest táráprilis 30.284-285. old. 35. Pintér Jenő magyar irodalomtörténete. II. Bp., 1928. 141-142. old.