Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

mat, s el nem múlónak érezvén szerelmemet, hívtam, hívtam azt az arctalan, alaktalan ismeretlent, akivel megcsaltam összes szerelmeimet. Vagy akit összes szerelmeimben? Próbálom összeegyeztetni magamat azzal az alakkal, amely írásaimból kilép, de nem megy. Valami hiányzik. A legfőbb magyarázat. Ugy látszik, a rajz tökéletlen. De nem tehetek róla, hiszen nem én írtam, nem öntudatosan, hanem válogatatlanul és időben össze-vissza hányva, leírtam azt, ami éppen eszembe jutott. És sajátságosnak látom, hogy az időpontok összekeverése mellett minden év és esemény ugyanolyannak talál. A gyerek, aki gyáván megszökött az angyal elől, ugyanaz, mint a férfi, aki sohasem nyújtotta ki határozottan a kezét valaki után. Az ifjú, aki nem merte Poldit szeretni, mert a nyomorék húgát sajnálta, nem éretlenebb, mint az a gyászos tehetetlen, aki a szertelen Mariskának áldozta magát, s halálba űzte Erzsijét. Mi az, ami egész életemen át egyszerűen végigkísért? Ha erre bukkanok, akkor megtaláltam az okát, hogy a legszéduletesebb változások közepette egy életen keresztül mért maradtam ugyanaz. Végigolvasom immár számtalanszor novelláimat, és nem bukkanok rá. Minden megváltozott. Szüleim elhaltak, testvéreim most már szintén. A legképtelenebb nyomornál kezdődött, s most hűvösvölgyi kastélyomban lakom. Van inasom, gazdasszonyom, sofőröm, s a szalmazsák, amelyen az életbe álmodást kezdtem, ágynak adott helyet, amelyen hiteles okmányok szerint madame de Sévigné aludt. A híres író finnyás és kényes, idegeire megy a porszem, mely kalapjára ülepszik, s világért sem tudna csirkéhez másképp nyúlni, ha késsel, villával nem. A szegények iránt bőkezű, de undorodik a szegénységtől. O, a pince és bolti raktár gyermeke. S egyneműséget keres életében, olyat, mint megvan egyéniségében! Ugyanaz az ember nem nyúlna kézzel egy csirkecsonthoz, aki valamikor magát a csontot is megrágta és utána végigszopogatta ujjait is. Csirkecsont — végigszopogatott ujjak... Vajon micsoda sajgás gyötri szívemet? Micsoda kép vergődik agyamba s nem tud emlékezetembe jutni? Ez a sóvárgás, ez a reménytelenség, hogy valaha célt ér, az a forradalmi türelmetlenség: odáig jutni. Meddig? A csirkecsonttal kapcsolatban? Ez a víziós csámcsogás, ínyemen az összefolyó nyál íze — lázban újból lapozgatom írásaimat, és rámmered a magyarázó kísértet. Szarvas úr, az ügynök házaló, aki a csonton rajthagyta a húst, amit késével simán le nem faraghatott! Szarvas úr elmerült a múlt nirvánájában és most elémbukkanva ráismerek: Szarvas úr áthatotta egész életemet. Áthatotta, végig kísértett, el-