Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

szobán, a lesújtott, néma emberek között, s megnyugodtam: csakugyan nem hallotta senki a szavamat. Elképzeltem ezt az árva fiút is közöttünk — mit gondolna rólunk, ha itt volna? Elképzeltem a családomat — mindenki rámrontana, hogy kölöncöt hozok a nyakukra. Szégyelltem a szegénységünket és féltem a kitörő dühtől. Néztem Szarvas urat — már a dunna alatt volt. Mit szólna Szarvas úr? S néztem a lányokat. Még egy idegen ember előtt vetkőzzenek? S néztem magamba. Mint a katlanba, vajon fölforr és kifut-e belőle a víz vagy sem. Bennem a katlan és kívüle vagyok én. Nem határoztam, hogy szólok, nem, hogy nem szólok. Valaki súgta nekem, ki kellene mennem s nem váratni a fiút. S tudtam, hogy nem szólok róla szüleimnek, és biztos voltam, hogy nem merek a fiúnak a tág szeme elé kerülni. Ledobtam magamat a szalmazsákra s a sötétbe belefojtottam a zokogásomat. A fiú a kapu alatt áll. Nyárikabátját hiába fogja össze a nyakán, fázik és vár. Én meg már fekszem és nem fogok hozzá kimenni. Tíz óra lesz, és a házmester becsukja a kaput. Most a kapun kívül vár. A hó hangtalanul hull és bebújik a kabátja résébe, végigcsurog a háta meztelenségén. A hó már elborította egészen, fehér alak áll a kapu előtt és vár. A hó már egészen temetgeti, derekáig ér. S vár és vár és szellemszcme a kapura szegeződik. Nem fog nyílni, és itt fekszem a szalmazsákon és sírok. A hó már egészen eltemette, nem látszik ki belőle semmi. Csak a szemét látom, rámszegződve, bizalommal. Aztán abból is kibuggyan a könny, s a kapu előtt ember magasságú hóból két hószárny bontakozik ki. Halk lebbenéssel egy hófehér alak száll az ég felé s eltűnik egy csillagnyílásban. Szeme, ez a túlvilági szem az enyémbe mélyed, s tüzes fájdalmamban felsikoltok, ahogy a magasból egy könnycsepp az én szemembe hull, s patakosan szakad ki az enyéimből a sírás. Angyal kísértett és én nem álltam meg a próbát! A regényhős regénye olvasása után Pontot teszek az önkívületnek, s most nézem, mi került ki agyamból azalatt, hogy szabadjára engedtem. Végig a történeteken látok egy alakot, aki én volnék. Nem ismerek benne magamra. Eddig azt tudtam magamról, hogy Isten is nyárspolgárnak teremtett, s íme, Don Juan emlékirataiban sem szerepelhetett több nő, mint az én magános, csöndes életemben, ha mindent megírnék, ami velem történt.