Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

egészen meztelen fiúkat, de lányt soha. És fájtak a nővéreim, akik vetkőztek. Más lányok talán sohasem vetkőznek, de semmiképpen fiúk társaságában. Majdnem mindennap üldözött a látomás, mely elől menekültem, de velem jött. Míg valamelyik térre nem értem, ahol megnyílt számomra az ég. Ekkor elfelejtettem mindent. Az égiekkel voltam. Elsuhant mellettem egy fejkendős asszony. O, engem nem ámított. A közönséges embereknek csak fejkendős asszony vagy cselédlány, nekem feltündöklött, ragyogó holdfényben elomolva a patyolatfehér, földig érő angyalruha, a magasba nyúló fehér angyalszárnyakkal. S a közönséges embereknek eltűntek egy-egy kapu alatt, vagy utca sarkán, én láttam a szárnyak szétnyílását, szinte hallottam halk csapásukat. Láttam a fehér alakokat ég felé emelkedni, elvegyülni a felhőkkel, és ha tiszta volt az égbolt, eltűnni valamelyik csillagban. Én, csak én tudtam, hogy a csillag nem csillag, csak nekünk látszik annak. Ott, ahol csillagot látunk, egy pontnyi szakadás van az égbolton, s azon keresztül tündököl ki a mennyország fénye. Mint ahogy az ajtórésen, a kulcslyukon keresztül a sötétbe hat az ajtó mögötti világosság. S az angyalok nem csillagokra szállnak, hanem a nyitott pontocskákon keresztül a mennyországba térnek meg, a nagy-nagy és örökkévaló üdvözítő világosságba. — Te itt lakol a közelben? Csendes, de csikorgóan hideg téli este volt. Apám régi cipője rongyokkal bőségesen kitömve, nyakamban vastag kendő, fejemen fekete báránybőrsüveg mélyen a fülembe nyomva, s valamelyes télikabát is volt rajtam. Mégis rettentően fáztam. Aki megszólított, lenge kis nyári kabátban volt, rövidke nadrágjából kilátszott meztelen bokája, fején vászonsipka. Kezét nadrágja zsebébe ásta, arca a fagytól már kékes. Hórihorgas zsidó fiú volt, nyilvánvalóan több esztendővel öregebb, mint én. — Nem — feleltem —, de nem messze innen, három utcával odébb. — Nem baj — felelte és rámnézett. Soha ehhez hasonló nézést. Valami tág nézés volt, csupa szemfehérje, melynek közepén két lángoló szemgolyó szinte beperzselte magát a lelkembe. Megijedtem, ele nem tudtam tekintete alól szabadulni. S ekkor láttam a halántéktincseit is, gondosan összesodorva, hol szőkén, hol veresen. Tovább mentem, most már hazafelé, s ő mellettem járt. Hol zümmögött, hol félhangon dúdolt, héberül és valami különös idegen nyelven. Vidám, gondtalan volt. — Nem fázol? — kérdeztem. Nekem bizony melegebb gúnyámban nem volt kedvem dúdolni.