Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

Vagy fél óra múlva visszajött a másik. Az a fehérkötényes ember, aki őt kikergette, megint ott van, de a kislányra rá se hederít, s ez nem is fél tőle, szinte a szemébe nevet, oly bátran emeli rá a fejét, és éppenséggel nem siet kifelé. Amint a rácson kívül állt, a zsebébe nyúlt és pénzt olvasott. A bámészkodó nem bírt többé a kíváncsisággal. Odalép a pénzeshez és megszólítja: — Te! Ez hirtelen zsebébe csúsztatja a pénzt s harcias szemmel végignézi. — Tőlem nem lehet lopni! — Nem is akarok. Szegény lány vagyok, s az anyám ott alszik egy padon. — Hát te? — Én idejöttem egy kicsit mulatni, mert fázom. — Majd megszokod. — És engem kikergetnek, neked meg pénzt adnak. Miért adnak neked pénzt? — Mert ceruzát árulok és tudok sírni. Ezek odabent mind szamarak. Különösen a férfiak. Sírok egyet, aztán vagy vesznek ceruzát, vagy elkergetnek, de előbb nem megyek, míg pénzt nem kaptam. — Nekem is adnának? — Neked? Hát van ceruzád? — Nincs. — És sírni se tudsz? — De tudok. — Az nem ér semmit. Komédiából kell tudni sírni. O, én már kitanultam. — Én is szeretném kitanulni. Nem tanítanál meg? — Bolond leszek, hogy aztán te is idejárj. Te, kikaparom a szemedet, ha ide mersz járni! A kövér úr meg a karcsú asszonyság ebben a pillanatban kiléptek a vendéglőből. Az asszony végignézte a két rongyos gyereket, és csóválta szép fejét. — Istenem, milyen lelketlenek az emberek. Késő éjjel engedik a gyerekeket csavarogni. — Sőt, küldik is őket — toldá meg a szót az ember, aki ismerte az életet. — Aztán meg csúnya is vagy — mondja a ceruzás kislány —, csúnyasággal nem lehet is boldogulni. — Ha kialudtam magamat és nem fázom, szebb vagyok. — Hiszi a pici — kacag a másik —, énrám, ha fázom is, azt mondják: milyen csinos arca van, kár, hogy nem öregebb néhány évvel.