Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

pipázva, aki akkor volt, az utcasarkon a kis szatócsbolt a régi, fehér hajú kis boltossal — amannak talán a fia, de mégis ugyanaz. Előtte, egy kapumélyedésben a fehér bajuszú kofa, a Miska bácsi. Istenem, hát ez még él? És még itt ül a kapu aljában? O az én örömöm és gazdagságom élő tanúja, ahány krajcárra szert tettem, mind neki vittem törpe alma és krumplicukor fejében. Vagy ő is lent pihen már a nyomor hatalmán túl, s úgy a helyébe nőtt egy másik Miska bácsi, mint az egyik krumpli helyébe terem a másik? És íme — itt vannak még a rejtelmes, vaspántos ajtók, melyek csak olykor nyíltak meg, hogy poros, félig meztelen emberek hordják majd ki, majd be a gabonazsákokat. S az ajtók előtt egy-egy kőlépcső. Istenemre mondom, magam is itt vagyok, a sápadt arcú, szeplős kisfíúcska, aki órákon át föl-leugrott a lépcsőfokon. Még világosan emlékszem, mekkora magasságnak véltem akkor azt a lépcsőt, most pedig alig hogy a lábamat kellene emelnem, hogy ráhághassak. Ez a lépcső még most is a régi, s kisfiú is itt van és ugrál rajta — hajdan én, most más, de azt hiszem, mindig ugyanaz, mert az élet nem változik. Nézem ezt a gyereket. Az arca maszatos s körül, a fülétől le az álláig vonul egy sötétebb sáv. Ez a mosdás határvonala. Mintha most élném át: látom magamat nyári reggelen a kútnál. Egyet rántok a rúdján, vagy egy pohárnyi vizet emeltem vele, ennek a fele keresztülfolyik az injaimon, a többit rákenem az arcomra, s meg voltam mosakodva. A mostani gyerek sem mosakodik másképp, s ahogy őt látom, bizonyára az én arcomon is lenyúlt az a piszkos sáv, s az én nyakam is barna volt, s a térdem fekete, mint azé a gyereké. Most pedig úr vagyok, tiszta és finnyás, és fehérneműkre költök annyit, mint ennek a gyereknek egész családja egész esztendőre. Hogy lettem azzá? Miképp volt lehetséges, hogy a dolog rendjének ellenére nem belőlem lett az a pipás, fekete ember, aki a kapunak vetve hátát átpipázza a poros nyári estét, pihenőül a megszakadt, súlyos napi munka után? Furcsa rokonérzés kel bennem minden rongyos gyerek irányában. Ez, aki most itt ugrál előttem, nemcsak az én múltam, hanem a jelenem is. Ki tudja, mi lakozik benne, s nem teszi-e meg a jövendőben is ugyanazt, amit én, s amelynek első fokán, a gabonaraktár lépcsőjén találom most? Hova vezet ez a kezdet a szegénység utcájában a nyomor öléből, ahol a gondolat világa kenyér, a boldogság vágya kenyér, a szeretet adománya kenyér? Amint azt a maszatos fiúcskát látom, belelátok az egész élete rendjébe. Ha delet harangoznak, beront a piszkos konyhába, ahol anyja áll a rozzant takaréktűzhelynél: — Anya, éhes vagyok!