Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

A bonvivcm A

Podmaniczky utca és Teréz körút sarkán mindig soká kell várni a villamoskocsira. Egész sereg ember és asszony türelmetlenkedett körültem, amikor egyszer egy tíz-tizenkét éves fiú kopott ruhában, vadonatúj kalappal és csontfejű sétapálcával a kezében hetyként hozzámlép és úgy, ahogy a nagyoktól látta, cigarettáját az orromnak irányozva biztos hangon megszólít: — Kérek egy kis tüzet! Ni, gondoltam, ennek a gyereknek spanyolnád való, az sem a szájába. De hogy ott állt rágyújtásra készen, becsületemre, inamba szakadt a bátorságom. Nagyot néztem rajta és odanyújtottam neki a szivaromat. A keze durva és kékre fagyott volt, s ahogy az enyémhez ért, szinte karcolta. — Köszönöm — szólt hetykén fújva magából a füstöt, s megbillentette a kalapját. Furcsa volt a kisfiú nagyos és úri allűrjeivel. Szórakozottan nézett a Váci körút felé, így mondta: — Soká jön, ez a közlekedés valóban gyalázatos. Valahol láttam már ezt az arcot, meg mertem volna esküdni rá, dc ez a viselkedés merőben meglepett. — Hallja — szóltam —, nincs magának valami ikertestvére, öccse vagy bátyja, aki nem olyan úriasan viselkedik mint maga? Rámnézett és minden elfogultság nélkül szólt: — Nincs, az, akit maga gondol, én vagyok, amikor munkában vagyok. — Ejha, aztán mi a maga munkája? — Ismerem az urat jól — szólt felelet helyett —, tőlem szokott krajcáros újságot venni. Istenemre, igazsága van. A Kerepesi úton szokott elembe szaladni lelkendezve, ordítozva, alázatosan könyörögve, avagy szemtelenül hadonászva. A rikkancs! — Hallja — szóltam fölocsúdva meglepetésemből —, sohasem hittem volna, hogy ilyen előkelő úrtól veszem a krajcáros újságot! Önérzetesen tudomásul vette megjegyzésemet és meghittem arcomba fújta a füstöt.