Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

VÁROS

cási tárgyat, a zongorát is (egyébként a zeneteremben, alsóbb szinten a nappaliban állt). A szalonhoz szorosan hozzátartozott a megfelelő öltözék is. Estély alkalmával a szobalány fehér kötényes, fehér bóbitás egyszerű fekete ruhában volt, a család férfi tagjai sötét ünneplőbe öltöztek, és csodálatos módon átalakult a női viselet is. Ismeretes, hogy a 19. századi női öltözködést a test teljes elfedése, a hosszű szoknya, hosszű ujj, a begombolt, nyakig zárt felsőrész jellemezte. Napközben és munka közben valamivel lazábban, kényelmesebben, utcán, délutáni társaságban befűzötten és szigorúbb zártsággal takarta a ruha a hölgyet a lábától a fejéig. Ám eljött az estély, és az állig begombolt hölgyek „levetkőztek", megmutatták csupasz karjukat, vállukat, hátukat. Mivel magyarázható az öltözködési szokás e szembetűnő kettőssége? Reprezentatív alkalmakkor a család felnőtt hölgytagjai is kiállítási tárggyá váltak: a család megmutatta értékeit. A féleség szép dekoltázsa a férj presztízsét, az ingerlő váll és kebel pedig az eladó lány reálértékét növelte. A reprezentáció, mint közéleti aktus, a polgári étosz szabadgondolkodó, világias és szépségkedvelő arculatát, mint üzleti találkozó viszont gyakorlatias, haszonelvű szellemét tükrözte. Ezek a leírások ideáltipikusak, amelyek csak általános vonalakban és tökéletlenül 52. Lakatos Mária: Egy pécsi polgárcsalád a század elején. Mozgó Világ, 1983. augusztus 28. tükrözik az eleven élet valóságos lakberendezési gyakorlatának kaotikus tarkaságát. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mintegy jómódú középosztálybeli — pozícióját tekintve a politikai vezető réteghez tartozó — pécsi ügyvéd lakása, amelyben a szalont, bár gyakorta fogadtak rangos vendégeket, köznapokon nappalinak is használ52 ták, avagy olyan leírások és leltárak sora, amelyekből világosan kitűnik, hogy az ebédlőt is használták nappalinak, a nappalit gyerekszobának. Legritkábban a hálószoba szakrális jellegét sértették meg. Ujabb kutatások rávilágítottak arra is, hogy középosztályi szinten és feljebb a családfő gyakran fenntartott a maga számára egy szobát, amelyet olykor dolgozószobának, férfiszobának, többnyire úriszobának 53 * neveztek. A berendezési tárgyak között általában található íróasztal, játékasztal, könyvszekrény, dívány, pamlag, bőr ülőgarnitúra, néha pénzszekrény, a falon fegyverek, vadásztrófeák. Vidéki kúriák, úri villalakások, nagyvárosi értelmiségi lakások esetében a családfő foglalkozása — ügyvéd, bíró, tervezőmérnök— indokolta a külön dolgozószobát. Úgy látszik azonban, hogy az úriszoba elkülönítése ennél szélesebb rétegekre jellemző. További kutatások dönthetik el, hogy az úriszoba gyakorisága magyarországi sajátosság-e vagy a korszak általános európai, esetleg közép- és kelet-európai jelensége. A külön szalon, a díszes ebédlő és az úriszoba anynyit mindenképpen jelez, hogy a századvégen a polgári életmód erősen a reprezentáció félé tolódott el. 53. Uo. — Gyáni Gábor: Polgári lakáskultúra a hagyatéki leltárak elemzése alapján. Kéziratos tanulmány.