Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

tájképek is, egysíkúak, hiányzik mögülük a perspektivikus mélység, amit még hangsúlyosabbá tesz a dekoráció túláradó bősége. A művész ezzel az ikonszerűséggel is a filozófiai gondolat és a festői kompozíció szimbolikus összefüggését kívánta kifejezni. A bécsi szecesszió egy rövid évtizedig virult, aztán az iparművészetbe szorult viszsza, a festészetben keményebb-komorabb fiatal nemzedék vezette át az avantgárdba. Egon Schiele, Oskar Kokoschka és társaik lerombolták a szépségkultuszt, a szépítő álom helyett a meztelen valóság csúfságát, a halálerotika brutalitását, a lélek kínszenvedéseit mutatták fel. De ez már nem a századvég, hanem a 20. század balsejtelmekkel teli művészete volt. A budapesti századvég és szecesszió kissé sajátosan alakult, az időbeli és gondolati megkésettség miatt szakaszosan tagolódott. A szellemi századvég kibontakozásakor nálunk még az adomázó nemesi irodalmi ízlés, a hősi múltat idéző történelmi festészet és a nemzeti romantika dallamvilága uralkodott. Ebben a kulturális környezetben egy új, nagyvárosi folyóirat,/! //^/megjelenése 1890-ben valósággal szecessziónak számított. íróinak zöme vagy már polgár volt, vagy elpolgárosodott, elszakadt a múlttól, meglátta a nagyváros árnyait, nyomorát is, de dekadenciáról, magányról, szerelemről, halálról annyit tudott, amennyit Aranytól, Ibsentől, legfeljebb Zolától és Maupassant-tól ellesett. Szecesszió volt aztán Hollósy Simonnak és tanítványainak elvonulása Nagybányára, 1896-ban. Valóságos elszakadás az akademizmustól, plein air, fénytanulmányok, impresszionista kezdemények, de még inkább a festői táj és a festőközösség vonzotta a nagybányaiakat, amint utóbb a szolnokiakat, a gödöllőieket, és nem a Kertbe, a metafizikus magányba való elzárkózás kényszere. Vaszary, Rippl-Rónai vagy Csók István egy-egy képén ugyan felcsillantak a szecesszió színei, díszei — szokták is őket a szecesszió úttörőinek nevezni —, de ezek inkább formai jegyek, nem tartalmi elemek voltak. Ami az öntudatosan szecessziós gödöllői iskolára is érvényes. A megkésett századvég nálunk valamikor az új század első évtizedének közepe táján jelentkezett, akkor viszont vulkanikus erővel. Ha nevekhez, csoportokhoz lehet kötni egy forradalmi megújhodást, akkor Adyhoz és a Nyugat-hoz, Krúdyhoz, Gulácsyhoz és Bartókhoz kötném a magyar művészeti korfordulót. Ady helye vitathatatlan. Nemcsak ő sorolta magát ebbe a táborba, mondván, hogy „az én secessióm a haladás harca a vaskalap ellen", hanem a versekbe zárt vágyódása a messzeség, Párizs, vad és szent szerelmek, mámor, Isten és Halál után, az Elet után, amely futva menekült előle. Krúdy helye éppilyen vitathatatlan. 0 is maga jelölte ki helyét a magyar glóbuszon: Szindbád volt, aki tengerek híján „ a múlt holt vizein kalandozott", színpompás álomvilágban, amely valóságos volt, mint az óbudai kiskocsmák világa, s amelyben nemcsak a jelen oldódott keserédes kalanddá, hanem a jövő is megszűnt szép reményeivel, utópiáival, üdvözülésével együtt. Bartóknak sem kellett külön felvételiznie, már a Kékszaká/Iú-va\ és a Mandan#-nal a zenei újítók klubjának dísztagja lett. Néhány szót azonban ejtenünk kell