Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

Szecesszió A századvég újító szelleme és a historizmus, illetve a naturalizmus hagyományos ízlése között elkerülhetetlen volt a konfrontáció és a szakítás. Angliában ez már a század második felének kezdetén, a preraffacliták fellépésekor megkezdődött, Belgiumban, Franciaországban a nyolcvanas években következett be. Ezt követte 1892-ben a berlini és a müncheni, 1897ben a bécsi művészi „kivonulás". Az építészetben a régmúlt korokat idéző „stílusarchitektúra", a festészetben az avult akademizmus és a divatos impresszionizmus, az irodalomban a naturalizmus ellen fordult a lázadás. A szecesszió a szépet a használhatóval, az esztétikumot a mélyvalósággal, a valóságot a fantáziával társította. Ariern impenedere vitae — hirdette: a művészetnek a mindennapi életben kell otthont találnia, nemcsak a templomban és a múzeumban. „Nem lehet, hogy igazi erkölcs, boldogság és művészet virágozzék ott, ahol a városok... mint borzalmas fekélyek borítják el az ország testét, és elemésztik azt" — figyelmeztetett a preraffaeliták mestere, John Ruskin. „Ha újra fel akarjuk lelni elveszett érzékünket... az erőteljes és szilárd formák és az ésszerű konstrukciók iránt, ott kell keresnünk őket, ahova a »szépművészetek« nem tudtak behatolni", ... ahol a művészi szándék a hasznosság felé fordult, az otthonunkban — írta az új lakáskultúra úttörője, van de Velde. „Mi nem ismerünk különbséget a magas művészet és a tömegművészet között, a gazdagoknak szóló és a szegényeknek szóló művészet között. A művészet közkincs..., az intelligens nép szükségszerű életmegnyilvánulása" — hirdette a bécsi szecesszió első felhívása. A szakítás látványos gesztusán és az újítás közös programján túl azonban nagy különbségek voltak az egyes régiók, országok, az egyes művészeti ágak között. Ami a témát és a formát, az élet- és a halálközelséget illeti, a célok és az utak szögesen eltértek egymástól. Habár az építészet is, a festészet is a szecesszióból indult ki, az előbbi csakhamar az egyszerű, geometrikus formát, a dísztelen, sima homlokzatot, a napfényes, tiszta lakásokat realizáló modern építészethez, a festészet viszont az avantgárd formabontó izmusaihoz jutott el. A szecessziós építészetben három nagyon különböző áramlat találkozott össze. A korábban lenézett mesterség, a mérnöképítészet hozta az új anyagokat — vasat, betont, üveget — és velük a bravúros megoldások nem is álmodott lehetőségét. Az angol prerafacliták alkották meg a modern családi ház (cottage house) modelljét: a lakás funkcionális célszerűségét szolgáló szerkezetet, s ennek rendelték alá a külső térképzést, a homlokzat hagyományos szimmetriáját, klasszikus építőelemeit. Látványos stílusjegyét azonban a lázadó művészek fantáziájától kapta a szecesszió: a szabálytalan tömegelrendezést, a geometrikus vagy folyondáros-virágos ornamentikáját. A szecessziós építészek új szentháromságot imádtak: az anyag, a szerkezetes a fonna egységét. A szecessziós építészet meglepő gyorsasággal gyökerezett meg, és nem egzotikus ritkaságként, a Monarchiában. A siker főoka maga a kor volt, a századvég, amely kiválasztotta és kitaszította a kihulló-kivonuló értelmiség tömegét, s amely bővelkedett kiváló tehetsé-