Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

deklasszáltak megújuló konzervativizmusának kritikai sortüzei okozták, hanem a szabad verseny mechanizmusának üzemzavarai és a szabadságeszme önfejlődéséből fakadó antinómiák. A korlátlan szabad verseny ugyanis az idők rendjén egyre erősebben visszaütött a burzsoá középosztályra is, élezte belső konfliktusait, és utat nyitott a tömegdemokrácia feltörő, antiliberális erői előtt. A szabadság önkorlátozása viszont megnövelte az állam és az erős érdekcsoportok befolyását, a centralizációt, a monopóliumok és a bürokrácia hatalmát. S ami legalább ilyen fontos, akár korlátozta a szabadságot, akár nem, a rendszerteremtő burzsoá etosz mind a közéletben, mind a magánéletben válságosnak, a századvégi új nemzedék számára elfogadhatatlannak bizonyult. A rendszer válsága nem csupán antiszociálpolitikájában, értékrendjének elavulásában mutatkozott meg, hanem a családon és az egyénen belül is. Ennek sokkoló jele volt a polgári család kötelékeinek meglazulása és a „liberális Ego" bomlása. Lázadások A polgári család voltaképpen az ipari forradalom és a modern urbanizáció századának terméke volt. A munkahely és a lakóhely szétválása után az utóbbi valóságos otthonná vált, amint a „háztartás" is családdá, amelyben a szerepek és a pozíciók pontosan elhatárolódtak. A férfi abszolút családfő volt, az élet harcait megvívó kenyérkereső, a gondoskodó férj és atya, a feleség a munkából, a közéletből, a döntésekből kizárva, kárpótlásul a hűséges hitves és jóságos anya — a háziangyal — szerepében tündökölhetett. Ez a családstruktúra a nő számára biztonságos, bár börtönszerű, presztízsadó, bár házvezetőnői, érzelmes, bár unalmas életet nyújtott. A középosztálybeliek zöme sokáig elfogadta ezt a nőideált a viktoriánus viselkedéskódex és biedermeier álszemérem korában — egészen a fin de siècle érték- és ízlésváltás eljöveteléig. Aztán megindult és ellenállhatatlanul terjedt, terebélyesedett a polgári nő lázadás. A lázadás egyik alapformáját ibseninek nevezhetjük, hiszen a Nóra évtizedeken át vitatéma, irodalmi és köznapi mintakép maradt. A Nóra-típus képlete voltaképpen egyszerű: „meg kell próbálnom, hogy ember legyek", mondja, amikor elhagyja a biztonságos, talán meghitt „babaházat". Nóra azonban nem szakítható ki az ibseni oeuvre kontextusából. Utána a Hedda Gabler, A tenger asszonya, a Solness, a Borkman következnek: elhibázott életek, elszalasztott alkalmak, elvetélt vágyak tragédiái. Egyszerűbb, de politikusabb típus volta feminista. A századvégen a középosztály fiataljaiból elemi erővel tört fel a tanulás, a háziangyalságot meghaladó hivatás, a munka utáni vágy, amely csakhamar követeléssé keményedett és mozgalommá szerveződött, akárcsak a politikai egyenjogúságért küzdő suffragette-cké. Még köznapibb és praktikusabb — ergo hatékonyabb — volt az öltözködési reformmozgalom. A kezdeményezés Amerikából indult ki a múlt század derekán — a századvégig mérsékelt sikerrel. Akkor aztán nőmozgalom, divattervezés, orvostudomány szövetkezett a krinolin, a turnűr, az alul-felül zárt, szoros, füllesztő, több kilós öltözet, mindenek-