Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

tátott, pedig két jellemző vonásában meghaladta a konvencionális — és képmutatóan titkolt — polgári hedonizmust. Az egyik a művészet imádata és a szépség kultusza volt, az enyészet esztétizálása, a másik a konvenciók el- és megvetésében, a polgárpukkasztásban megnyilvánuló, passzív, sok pózzal, manírral dekorált és jobbadán informális ellenzékiség. „Nemzedékem legigazabb típusa — ahogyan Maupassant jellemezte — finomlelkű, de heves érzelmekre fáradt, eleven, de erős akarat híján való, kecses, de koravén iróniával, hajlandósággal a jóra, és itt-ott bizonyos belső apállyal." Az élvhajhász és szépségimádó dandyzmus életmódot és életérzést fejezett ki, jelentése tehát időhatározóból állapothatározóvá bővült. Idők rendjén azonban a fiatal írók, művészek különállása különválássá, kihullása kivonulássá, kósza ellenzékisége programmá tudatosult. Párizsi folyóiratuk a La Décadence címet, irányzatuk csakhamar a „dekadens" jelzőt kapta. „Nous acceptons sans sensibilité comme sans orgueil le terrible mot de décadence" •— írta nem csekély önérzettel Paul Bourget 1896-ban. És ezzel nem állt egyedül, nemcsak Párizsban, hanem Berlinben, Bécsben sem. Saját nemzedéke, pár ezer ifjú művész nevében írta Hofmannsthal éppen Bourget egyik könyvéről: „1890 körül a költők szellemi betegségei, túlcsigázott érzékenységük, lehangolt óráik névtelen szorongása, az a készségük, hogy láthatatlan dolgok szibolikus hatalmának alávessék magukat..., mindez a felső rétegek férfiai és asszonyai között kezdett általános betegséggé válni." Úgy érezték, hogy az ősök csak csinos bútorokat és túlfinomult idegeket hagytak rájuk — a reneszánsz és a barokk kor büszke és lángoló szerelmei, forró életvágya helyett, a romantika nagy érzelmei helyett. Rájuk, a „későnszülöttek" (Spätgeborene) nemzedékére, csak „fagyos élet, üres, kietlen valóság, a szárnyszegett lemondás" maradt. Nincs egyebünk, mint „érzelmes emlékek, béna akarat és az önkettőzés (Selbsverdoppelung) szörnyű adottsága". A kietlen, a közönséges valóság helyett az esztétikusan szép, a művészien élt élet: ezt kereste, ez után vágyódott, de csak a képzelet játékaiban, csak a Kert álom-valóságában találta meg a századvég dekadens nemzedéke. Voltaképpen erről szólnak a századvég modellértékű, nagy irodalmi alkotásai. Huysmans említett regényének hőse, Des Esseintes herceg, a gazdag műértő különc, a szó szoros értelmében kilép a való világból, és imaginárius magánvalóságot épít ki kastélyában, amelyet nem a hagyomány és a logika rendez be, hanem a fantázia, mégpedig egy neurotikus fantázia, amely a rendkívüliséget, sőt a természetellenességet tekinti otthonának. Ebben a világban az irodalomba és a művészetekbe merülve véli megtalálni a lényeget: a műalkotás valóságosabb a létezőnél, az élmény emlékezete intenzívebb, izgatóbb a megtörténtnél, a képzelt valóság szubsztanciája sűrűbb, igazabb az eredetinél. A herceg leghőbb vágya, hogy a képzelet játékaiban elfelejtse egész korábbi életét. Csakhogy éppen az élményeknek a fantázia médiumán átszűrt újraélése idézi fel a kitörölhetetlen múltat, sőt a szembenézést a múlttal. Élete végén belátja, hogy a természettől való elszakadásnak éppúgy kudarcot kell vallania, mint a múlt eltörlésé-