Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)
KULTÚRA
zás, a lumpolás nem tűnt fel, még a mikszáthi nyomokon elinduló novellista irodalmi tevékenység sem. Hamarosan kitűnt azonban, hogy régi közösségéhez már csakis a gesztusok, új barátaihoz a kártyaadósságok és a szórakozások fűzik, valójában nem csatlakozik sem a radikális reformerekhez, sem a hagyományőrzőkhöz, nem tartozik a jelenhez. Krúdy igazi lényében társadalmon kívüli volt, maga, akárcsak álmatag és élveteg hősei, a múltba telepített álomvilágban — pontosabban: az éber képzelet által teremtett álmokban, tehát látomásokban élt. A mesevilágból ültette magyar földre Szindbád-ot, a világjáró hajóst, aki e tengerek híján lévő kis országban „a múlt holt vizein kalandoz", éjszakában lebegő kisvárosok, szerelemre vágyó szépasszonyok, barátságos kocsmák, fogadók, jó illatú em99 lékek között. Számára a jelen csupán háttér, felszín, mögüle fokozatosan bontakoznak elő — mint ópiumszívó számára a gyönyör— egy elsüllyedt múlt egyre vonzóbb és valóságosabb rétegei. Ez az álomlét nem szorul megfejtésre, mert ez a természetes világ, amelyhez képest az ébrenlétet kell a neurózis ezernyi bajától felszabadítani. És itt nem pontosan a bécsi látszat- és valóságjáték magyar mását fedezhetjük fel. Krúdynál látomás, a révület áll szemben a köznapi látvánnyal, a külsődleges érzéklettel, a befelé forduló önimádat a külvilági magánnyal, amellyel egy vékonyka szál: az önirónia kapcsolja össze. Ilyen hősöket, ilyen társadalmon kívül bitangolókat csak olyan ember alkothatott, jegyezte meg Ady, akinek magának is tisztázhatatlan a társadalmi helye, aki „állandóan a napidíjas és az Úristen között lebegő" 00 . Ebben a beteljesedett marginalitásban nemcsak a jelen szűnik meg, de jövőkép sincsen többé, s minthogy nincs értelmes jövőkép, az életélmény sem az elmaradottság, hanem az elmúlás. Krúdynak harca következésképpen nem a magyar Ugarral vagyon, hanem az álomtalan halállal. 101 Hogy a kettő valahol nagyon mélyen, a köznapi józanságban érzékclhetetlenül mégiscsak összefügg, az nagy sértések, k. u. k. tisztekkel való párbajok idején és nagy mámorok évadján sejlik fel, és a legnagyobbkor, 1918 forradalmas őszén világosodik meg. A századelő szellemi életében Krúdy lélekrokona leginkább Gulácsy volt, aki a századelőn, szinte minden előzmény és különösebb feltűnés nélkül, egyszerre csak behozza a preraffaelitákat, Rossettit (akinek halála évében, 1882-ben született), a nyugat-európai szecesszió stíluselemeit és jellegzetes témáit: a kertet, a magányt, a menekülést, az esztétizált erotikumot, a finom rajzos ábrázolást, a sejtelmességet. Jószemű műértők felfigyelnek ugyan az új jelenségre, méltatják költőiséget, a „szent bágyadtságot", „az ősz hervatag színeit", ámde a szimbolizmussal roko102 t nítják. Valójában kevesen értik, s a festőkörök sem fogadják be. 99. Szép Ernő: Szinbádról. Uo., 127. old. Szabolcsi Miklós. Bp., 1962.371. old. (Czine Mihály munkája) íoo. Ady Endre: Krúdy Gyula könyve. /1fÖP/H. XI. Bp., 1982.34. old. 102. Magyar Művészet, i. m., 409. old. 101. A magyar irodalom története 1905-től 1919-ig. Szerk.:
