Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

kifejezetten reprezentációs célú ékszerek gyűjtésében, megszerzésében értékőrző, felhalmozó racionalitás is megnyilvánul.) A mindennapi funkcionális és az ünnepi reprezentációs szféra, amint utaltam már rá, egymással szoros kölcsönhatásban „létezik", egymást állandóan áthatva tölti ki életmódunkat. Az áthatások és kölcsönhatások konkrét vizsgálatánál két szempontra érdemes figyelnünk. Ha a reprezentációs szféra értékrendje, szimbolizációs igénye túlságosan erősen befolyásolja a köznapit, akkor életünk fenntartásának keretei, tárgyai, szokásai vesztenek a racionálisan rendezett funkcionalitásból, kirívó esetekben diszfunkcionálissá válnak. Valaha, a 15. században teljesen funkcionális volt a reneszánsz palota, hatalmas és magas termeivel. Másként nem lehetett volna kibírni a gyertyaés fáklyavilágítás okozta füstöt, bűzt. A múlt század második felének eklektikája idején épült neoreneszánsz paloták a bécsi Ringen, a budapesti Andrássy úton azonban a reprezentáció és szimbolizáció érdekében használhatatlanul, kifűthetetlenül, megvilágíthatatlanul magas és tágas, zord termeket kényszerítettek a gazdag polgárságra és mágnásokra. Ezek a lakások diszfunkcionálisak voltak. Amennyiben viszont a funkcionalitás uralkodik el a reprezentációs szférában, akkor életünk keretei, tárgyai elszíntelenednek, szokásai, hagyományai kivesznek, életmódunk ridegen racionalizálva uniformizálódik. A Bauhaus geometrikus formái, s főképp a II. világháború utáni silány elfajulásuk, a lakótelepi kockaházak, éppen az egyeditől, a lakályostól, a díszítéstől, a reprezentáció lehetőségétől fosztják meg a lakókat. A két szféra egymást áthatásának fontos kérdése, hogy miben és mennyiben különbözik a mindennapi az ünnepitől. Az egyik típusnál ugyanis a reprezentációs szféra csupán a kivitelben, az anyagban különbözik, de ugyanaz a „stílus", ízlés és értékeszme irányítja-szabályozza mindkét szférát. (Példa lehet erre a reformkori „táblabíró" közösség élete, öltözködése, lakása, gondolkodása, vagy a jobbágyparasztság viselete, művelődése.) Általában a feudalizmus kori kisközösségekben a két szféra eszmei szempontból és szimbolizációban is közelebb állt egymáshoz. Nem jelentékenyen nagy az eltérés a demokratikusan rendezett, fejlett, etnikailag is homogén polgári társadalmakban. A magyar — és általában a kelet-középeurópai — társadalomfejlődésben viszont azt látjuk, hogy a polgárosodás során, a 19. század második felében és századunk elején a két szféra erősen eltért egymástól. A paraszt másként ment munkába, mást viselt a hétköznapokban — egyre inkább vásárolt, polgárosodó öltözéket — és teljesen mást ünnepeken: a maga „parasztosságában" kiteljesedett, kiszínesedett, művészi szintre emelkedett népviseletet. Parasztságunknál a folklór, a hiedelem, a népművészet a múltat stilizálta, míg a köznapi élet egyre erőteljesebben és polgárosultabban funkcionalizálódott. Hasonlóképpen elmondhatjuk, hogy a dzsentri és a hozzá idomult úri középosztály a köznapi szférában lassan polgárosodott, de a reprezentációban, a szórakozásban, az ünneplésben, egész mentalitásában szívósan őrizte a haj-