Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

András adat- és szempontgazdag tanulmánya, Települések, lakások és lakóik a századforduló Magyarországán ('Történelmi Szemle, 1971. 3-4. sz.) és egyidejűleg kis tanulmányom, A dualizmus korának történeti problémái (Budapest, 1971), amely már külön alfejezetben tárgyalja az életmód fő elemeit. A kutatás során csakhamar rájöttünk, hogy az életmód jelentősége és funkciója jóval több, mint az elméleti tételekkel és elvont általánosításokkal terhelt tananyagok színesítése, mint az életközelség hangulati megteremtésének didaktikai fogása. Abból indultunk ki, ha igaz az a tétel, hogy az egyes rétegek és közösségszerű csoportok saját szokásaik, szabályaik, hagyományaik szerint élnek, laknak, gondolkodnak, akkor a tétel fordítva is igaz: az életmódmutatók — a lakás, az öltözködés, a viselkedés, a szórakozás, a mentalitás — ugyancsak jellemezheti az egyes rétegeket, illetve csoportokat, hozzásegíthet számszerű arányaik, szerveződésük, bővülésük vagy hanyatlásuk felméréséhez. Vagyis az életmódnak rétegspecifikáló szerepe is lehet. Hadd említsek erre egy példát, amelyet feldolgoztunk a Magyarország története 7. kötetében. Sokáig elvileg is, metodikáikig is gondot okozott az ún. „úri középosztály" fogalmának, terjedelmének, a hozzátartozás ismérveinek meghatározása. A kutatás során két általános, szabályszerű, e „középosztály" valamennyi csoportjára, a nemesi eredetűekre, az asszimiláltakra, a polgárokra egyaránt érvényes ismérv bontakozott ki: a lakásnagyságéi a cselédtartás. Korabeli leírásokból, családi tanácsadókból, szolgálati szabályzatokból kitűnt, hogy a középosztályi család lakása minimum háromszobás volt, s a jómód vagy a gyerekek számának növekedésével a szobaszám négy-ötre, legfeljebb nyolcra nőtt. Azt is bizonyítottnak vehettük, hogy a középosztályhoz tartozó „úri" család legalább egy cselédet (mindenest) tartott. A gazdagodás-növekedés során ez a szám is nőtt, előbb kettőre (szakácsnő-szobalány), aztán esetleg háromra (hozzá még egy nevelőnő és rendszeresen bejáró mosónő, hetente néhányszor jövő frizőrnő). Tény viszont, hogy a középosztályi családnál háromnál több cselédet (nevelőnőt) és főként férficselédet nem találunk. A nagyobb számú cselédség és a férficseléd (inas, lakáj) a mágnások, földbirtokosok, nagypolgárok privilégiuma, illetve státusszimbóluma volt. Ezek után statisztikailag is ki lehetett mutatni, hogy Budapesten 1906-ban 33 358 három- vagy annál több szobás lakás volt, közülük 23 ezer háztartás alkalmazott cselédet. A másik oldalról nézve: Budapesten a jelzett időben 40 ezer család tartott cselédet, közülük három vagy több szobával 25 ezer család rendelkezett. E kétféle közelítési szempontot összevetve azt mondhatjuk, hogy Budapesten, a század elején kb. 23-25 ezer család tartozhatott az ún. „úri középosztályhoz", és ennél még jó néhány ezerrel több azoknak a száma, akik az odatartozás látszatát akarták — akár erejükön felül is — fenntartani. Az elmúlt években a vizsgálatok elmélyültek, az életmódkutatás jelentősége még jobban megnőtt. Egyes szociológusok a társadalmi viszonylatok és tevékenysé-