Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

való —, „de embertelen, sőt emberellenes". Többek között ettől etikus, mert hiszen „az igazi etika is emberellenes", az ember „magakiemelése a közönséges élet káoszából, eltávolodása magától, empirikus állapotától." Ezzel az életidegen kötelességmorállal szemben áll a jóság, amely maga az isteni kegyelem. „A jóság elhagyása az etikának, a jóság nem etikai kategória, hanem visszatérés a szerves életbe: az ember hazatalálása." Akit a jóság vezérel, „talán gonoszul, kegyetlenül... cselekszik, és talán bűn minden cselekedete". „De a bűn sem ellenkező valami a jósággal, és ha mégis az, csak szükséges diszharmónia a kísérő szólamban." Gondolati játék ez, mondhatnánk, intellektuális messianizmus, amelytől egy fűszál sem rezdült. Lehet. De mi történt akkor, amikor az etika felett álló jóság a forradalomban, az isteni kinyilatkoztatás a világtörténelem parancsában, s a Messiás a proletárságban öltött testet? Mellőzve most a pálya etikai buktatóit, de elismerve az etikával való életfogytiglani küszködés kelet-európai mércével mért heroizmusát, a lukácsi műből a következő két kérdést szűrném ki. Igaz-e, hogy ártatlan embervér nélkül nem lehet felépíteni a művet? S ha igaz, kell-e nekünk Déva vára? Rettenetes súlyú kérdés. Hiszen az ártatlanok is, a fiatalasszonyok is a mieink, a mű is a mienk, az utódoké, a fiataloké lesz egykoron. Ki válaszolhat rá? Talán csak annak lehet hozzá bátorsága, aki az ártatlanokat, a fiatalokat is, a várat is egynéhányszor elvesztette már.