Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

Frankhonig és még távolabbi vidékekre. A tudati leszűrődés szempontjából nem a Hertzmansky-áruház, nem a grabeni átjáró (köznyelven a „Csalóköz") felfedezése volt a fontos, hanem az egyéni arculatú szomszéd ország megismerése, amelytől hosszú ideig a műszaki határzárnál is nehezebben áthatolható hagyományos falak, ellenérzések választották el nemzedékünket. Kitűnt, hogy a Burg, amelynek méteres falai között rejtőzött hajdanán a kamarilla, s amelynek belső udvarán még a konflisoknak is tilos volt megállniuk, műemlék lett, a gyönyörű barokk Belvedere és a schönbrunni palota vagy Mária Terézia miniszterei és hadvezérei fölé magasodó szobra és közvetlen mellette a Kunsthistorisches Museum világhírű Breughelés Rubens-képei. S ami e palotákat, az Udvart egykor olyan félelmessé tette, a Habsburg-hatalom, a falakba és a muzeális tárgyakba zárult, még történelmi kísértetként is demitizálódott. Maradt, amit a művészet és a tudomány megőrzött, s amit mai tudatunk megőrzésre és befogadásra alkalmasnak ítél a múltból. Kalandozások nélkül, könyvből, iratból, emlékekből itthon is felfedezzük — folyamatosan és egyre mélyülő dimenziókban — Ausztriát. Nyilván természetes ez a folyamat a történészeknél, hiszen szakmájukhoz tartozik a kutatás. Az talán mégis méltánylandó, hogy Ausztria nemcsak a magyar történelem külső, többnyire negatívan ható tényezőjeként, hanem önmagában, egyetemes jelenségként is kutatási témává vált, sőt magyar történész, Kerekes Lajos írta meg az első osztrák köztársaság születésének és tragikus elbukásának, az 1938. évi Anschlussnak szakszerű történetét. Kézenfekvő az is, hogy a germanisztikával „hivatalból" foglalkozó egyetemi tanszékek művelődési otthonai az osztrák kultúrának is. Mégis, valóságos orientációváltásnak foghatjuk fel azt a fordulatot, amelyet Turócz'i-Trostler József és Vajda György Mihály kezdeményezett, utána Mádl Antal, Széli Zsuzsa és tanítványaik folytattak: az ismert német szellemi tájak rutinlátogatása helyett a kevéssé ismert vagy ismeretlen osztrák irodalmi értékek felkutatását. Csaknem hasonló fordulat tanúi lehetünk a filozófiatörténetben is. Bizonyos, hogy a [birodalmi] német klasszikusok, Kant, Fichte, Hegel, majd az irracionalizmus, az életfilozófia, a szellemtörténet megalapozói, a 19. század tündöklő szellemei és iskoláik hosszú ideig elfedték vagy egyszerűen magukba olvasztották az osztrák filozófiát. Hiszen 1866-ig Ausztria is a Német Szövetséghez tartozott, s azután sem különültek el élesen a szellemi határok. Nem hárítható ugyan el az a gyanú, hogy itt nem a gyengébb fényű csillagok relatív elhalványulásáról volt szó, hanem — akárcsak Kafka esetében — késleltetett hatásról: csak az utókor ismerte fel és értette meg a századforduló osztrák filozófusait, mindenekelőtt Wittgensteint. Akárhogy van is, a hazai kutatás a hetvenes években fedezte fel a filozófus Ausztriát. A kezdeményezés a monarchiái kulturális felvirágzás okait kereső Márai Lászlóé, a korszak első filozófiatörténeti összegezését pedig Nyíri Kristóf monográfiája nyújtja.