Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

ják el a könyvtől. Akárhogy is van, érdemes lenne utánajárni e valóságos ellentmondás forrásainak. Egy több lépcsős klasszikus sorozat elindítása előtt nem lenne érdemes feltérképezni a nem olvasók birodalmának területét, határait, az olvasástól való elzártság vagy elidegenedés okait, kipuhatolni a vákuumot, amelyben terjednie kellene, felmérni, elérhetők-e számára, és milyen programozással, eszközökkel, a nem olvasók százezrei? Hogy a tervezet olvastakor elsőnek ezek a gondolatok ötlenek fel bennem, annak az lehet az oka, hogy Illés Endre irodalmi mívű tervtanulmánya is elsődlegesen a belterjes művelés irányába tendál. A sorozatok többsége a már megnyertek műveltségének, igényességének mélyítésére alkalmas, s alkalmasint nem véletlen, hogy a tervezet a küzdelem legnehezebb szakaszán, az Olcsó könyvtárnál csak elvi célkitűzést ad, nem átgondolt, konkrét programot. Pedig éppen ezen a szakaszon, a szellemi eligénytelenedés ellen lenne a legnagyobb szükség élő-eleven irodalmunk hatékony segítségére. És itt ütközünk bele a klasszicitás és modernség, a klasszicitás és olvasmányosság problémájába. Tűltehetnénk magunkat egy sznob gesztussal a problémán: ami klasszikus, az időtálló, tehát időtlen, de Illés cikkétől, amint a válogatás elvei és módszere tanúsítják, távol áll az effajta fölényesség. Bizonyára jogosnak ismeri el egy évtizedes kiadási program megbeszélésénél a gondolatot, amely a klasszicitás tartalmának történeti változását feszegeti. Minden korszak, minden nemzedék újraértékeli, válogatja, rangsorolja klasszikusait. A forradalmi korszakok, nemzedékek nyílt bálványdöntéssel és hőskultusszal, a békésebbek kegyeletes megfelcdkezéssel, illetve csendesebb reneszánszokkal. Csak a legutóbbi évtizedben nem egy ilyen reneszánsznak lehettünk tanúi — amint tapintatos megfigyelői is néhány múlt századi klasszikus vagy kortársi nagyság csendes elporosodásának, akár tudomásul veszi ezt az irodalomtörténet és könyvkiadás, akár nem. A klasszicitás változékony történeti kategória. Ez lehetővé és szükségessé teszi, hogy korunk változásait figyelve historikus látással rétegezzük, elkülönítsük a már múltba zárt kultúrtörténeti klasszicitást az időtállótól és túlélőtől, ami ma is — vagy ismét — elevenen hat. Ugyanakkor a történeti rétegeződés mellett kétségtelenül létjogosult a művészeti rétegezés és a népművelési szempontú osztályozás is. Ady bizonyára századunk nagy klasszikus költője, igazságai maradéktalanul ránk maradtak, és ma sem kevésbé eszmél te tőek, mint a maguk korában voltak. De a megközelítés és a belső azonosulás nehézségei is megmaradtak, s nevezhetünk cl róla mégannyi utcát, mozit és kultúrházat, népszerűsége és olvasottsága inkább hanyatlik, mint terjed. Az új klasszikus sorozat megtervezése nehéz feladat. A vitára bocsátás is jelzi, hogy a tervezők kérik, igénylik a sokoldalú hozzászólást. Véleményem szerint a klaszszicitás történeti-művészeti rétegezésével és a feladatok jobb szétválasztásával lehetne javítani rajta. Az a benyomásom, hogy egyes sorozatok, elsősorban a 140 kötetre tervezett Magyar Remekírók több feladatot akarnak koncentráltan megoldani: kultúrtörténeti képzést, remekművek terjesz-