Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

VÁROS

kínhalál kora. Századunkban a humanizált halál, a hozzánk tartozó egyéni halál eszméje új, fokozott értelmet nyert. • Budapest és Bécs alkotó értelmisége különbözőképpen reagált a nagyvárosi halál elsivárosodására. Bécsben az elmúlás és a halál állandó jelenvalóság, az élet kísérője és értelmének mércéje. Akárhonnan, akár a freudi pszichoanalízis, akár az újkantiánus életfilozófia felől közelítjük is, a kozmikussá növesztett egyéni halál esztétizált képe tárul elénk. Lehet ezt megértés és belenyugvás értelemben dekadenciának is nevezni, még inkább azonban egy újfajta életérzés kifejezésének. A magyar kultúra halálpercepciója nem ilyen egyértelmű, hagyományosan nem egyénített és nem esztétizált. A magyar művészet, az irodalom központi témája, mint ismeretes, az ország elmaradottsága, társadalmi rendjének sok igazságtalansága volt. Hiányzott belőle a halálmisztika, az egyéni halálnak a közügy szintjére és színterére emelése. Halálesztétika, magánhalál aligha található a magyar reformáció és ellenreformáció irodalmában vagy a barokkban. A magyar nemesség e téren is „genealógiai" mentalitású volt. Elég itt a 17. század reprezentatív művét, Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzát említenünk, vagy Vörösmarty eposzait, a népi-nemzeti lírát, a 19. század nagy drámáit és regényeit. Az irodalmi szintre emelt, tehát közüggyé tett halál csak a nemzetet s az érte hulló hazafiakat illette meg. A magyar halálfelfogás a barokktól és a romantikától kezdve szembetűnően eltért az osztráktól. Ez a halálfelfogás a századfordulón sem változott, legfeljebb radikalizálódott, társadalmi érzékenységgel párosult. Budapest közéleti érdeklődésű és kötődésű radikális értelmisége, lázadó írók, művészek, tudósok még országban és közösségben gondolkodtak. Szemükben a halál elsődlegesen társadalmi, nemzeti probléma volt: magas gyermekhalandóság, tüdővész, ezernyi népbetegség, a nép fizikai és erkölcsi erejének sorvadása. A szimbolizmusban és a szecesszióban feltörő új életérzésre azonban Budapest is érzékenyen reagált. A humanizált és esztétizált halál, amely a századvégen még ritka vendég volt minálunk, a világháború előtti években már elfogadott értékké, a hagyományos kultúra elleni lázadás egyik témájává vált. Egy ponton kifejezetten találkozott a bécsi esztétikai kultúra a társadalmi töltésű és morálisan érzékeny budapestivel. Mindkettő eljutott a saját, egyéni halál visszakövetelésének és az eutanázia jogosultságának gondolatához. Schnitzler Professor Bernhardija végül is ugyanazt mondja, mint a budapesti radikálisok: lehetséges és szükséges az elidegenedett, a félelmes halált demitizálni; lehet megbékíteni, és meg kell békíteni az embert a magában hordozott természetes halállal.