Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

VÁROS

bői. Felvettek 1100 Ft készpénzt, 229 ezer Ft értékpapírt, 283 Ft ékszert, 256 Ft rn21 haneműt és 1414 Ft értékű bútort. Az összehasonlításokból annyi leszűrhető, hogy Frölich bútorra, képre, berendezési tárgyakra kevesebbet költött, mint hasonló státusú kortársai. Puritán — mondhatni: spórolós — egyszerűség jellemzi a berendezési tárgyakat. Már a számszerűség is feltűnően csekély. A hat szobában és a mellékhelyiségekben mindössze 130 tárgy, a fele sem az ilyen nagyságrendű lakások berendezési tárgyainak. Még feltűnőbb, sőt rejtélyesebb a szobák száma és a berendezés elosztása. A műszaki leírásból és az alaprajzból egyértelműen kitűnik, hogy ez a lakás hatszobás volt (öt utcai és az udvari ebédlő), a leltár azonban csak négy lakószoba berendezését tünteti fel. A rejtélyt bonyolítja — de egyúttal kibonyolítja — a háziúr szobájában és az ebédlőben talált bútorok közelebbi vizsgálata. Az előbbiben ugyanis félreérthetetlenül két szoba berendezése keveredik. Az ágy, az éjjeliszekrény, a mosdóasztal, az állótükör kifejezetten hálószobára utal, az íróasztal, a könyvszekrény, főleg pedig a játékasztal és az ülőgarnitúra (dívánnyal, 4 fotellel, 3 székkel) úriszobára enged következtetni. Alighanem az történt, hogy hitvesének halála után az öregúr az özvegyi hálószobába helyezte át az úriszobát, vagy ő költözött át az úriszobába éjszakára is. Hasonló meggondolások alapján választhatjuk szét a láthatóan kevert ebédlő berendezését is. A dívány a két fotellel, a három kis asztal, a zongora, a harmónium a hozzávalókkal, nyilván nem az ebédlőbe, hanem egy valaha volt nappaliba vagy lányszobába tartozhatott. Onnan a két idősebb leány elköltöztekor kerülhettek e tárgyak a télen fűtött ebédlőbe. Hogy a lakásban a leltár felvételekor már csak a legkisebb lány, Dóra lakott, azt a „kisasszony szobája" megjelölés és a szóló berendezési tárgyak (egy ágy, egy éjjeliszekrény, egy mosdó, egy tükör) valószínűsítik. Eredeti állapotában tehát ez a szoba és a szalon maradhatott fenn. Ezek berendezése a már említett puritánságot, szegényességet tanúsítja. A szalon leltára nem tesz említést vitrinről, csillárról, vázákról, a háziúr és a kisasszony szobája kimondottan sivárnak tűnik, sehol egy értékesebb bútordarab, egy kép, egy dísz, egy porcelán. Elképzelhető, hogy apjuk halálakor a férjezett nővér és az elköltöző két testvér saját bútoraikat és néhány értékesebb műtárgyat elvittek. Tudjuk, hogy a hagyatéki leltárak nem pontosan tükrözik az örökhagyó életében ténylegesen létező berendezési tárgyakat és az elhelyezést. Még ha ilyen örökségelőlegező redukció elképzelhető is, nem valószínű, hogy a végrendeletet kezelő apai barátok, a vagyonmérlegre kényesen ügyelő pénzemberek lényeges értékváltoztatásokba beleegyeztek volna. Marad az életmódvezérlő hagyományban és elvekben rejlő magyarázat: a magyar nemességhez asszimilált luteránus szepesi szász polgár mentalitása. Keveset vagy semmit sem költeni a fényűzésre, az üres reprezentációra, a megtakarított pénzt leghasznosabb értékpapírba, házba, földbe, biztosan kamatozó reáliákba fektetni. 2i. Uo. Langenau-hagyaték, A. 1.68/17.1901.