Budapest-történet - Budapesti Negyed 20-21. (1998. nyár-ősz)

LACKÓ MIKLÓS A két világháború között

rázok; a személyeket ábrázoló 157 szoborból csak 30 volt író vagy tudós képmása. A régen elavult akadémizmus uralma, párosulva a neobarokk szellemiség sugallta ünnepi dekorációk, a mindennapi életet is behálózó emblémák, iparművészeti termékek többnyire nemzetieskedő és álnépies formavilágával, tartósította a társadalom — egy már a tradicionalizmustól eltávolodott, de a modern technikai kultúra célszerű formavilágát még csak részben magáévá tevő közszellem — alacsony képzőművészeti kultúráját. Ezt a helyzetet csak bizonyos mértékig ellensúlyozta a modern urbanizmus növekvő hatása, s az igazi régi népi kultúra bizonyos fokú terjedése, melynek közönségét jórészt ugyancsak a budapesti értelmiség és polgárság körében találhattuk meg. Elsősorban Bartók és Kodály, a néprajzkutatás fellendülése, valamint a népi mozgalom hatására előtérbe lépő népdal ekkor, a harmincas években kezdett elterjedni a munkásmozgalomban is. A város mint téma iránti érdeklődés a hagyományos képzőművészetnél jóval nagyobb volt egy új műfajban: a modern fotóművészetben. Legjelesebb budapesti képviselői közül többen — előbb vagy utóbb többnyire emigrációban — európai jelentőségű úttörői lettek a nagyvárosi „ s zoeiőfotó" m ű faj á nak. A tömegkultúra Alindezzel már a nagyvárosi tömegkultúra területérc érkeztünk. E beszámoló írója — egyetértve a várostörténész Vörös Károllyal — nem osztja a városi tömegkultúra nálunk még gyakran megfigyelhető végletes lebecsülését, és ellenzi egyoldalú ostorozását. Nem mintha a pesti tömegkultúra nem ontotta volna a selejtes „művek" tömegét, sőt, azt sem hiszi, hogy ez a tömegkultúra lépcsőfokot jelenthetett az „elitkultúra" felé, hanem mert jelentős társadalmi feladatot is teljesített: elősegítette az urbanizálódás nehéz folyamatát az új városlakók köreiben, a milliós nagyvároshoz való adaptálódást. Ezért kell nagyobb megértéssel szemlélni ezt a lebecsült vagy „elátkozott" kultúrterületet. Emellett nem felejthető el, hogy a városi tömegkultúra — főleg ha nem akart „művészieskedő" lenni — maga is sokszínű volt. Nem véletlenül merült fel ezzel kapcsolatban egy új fogalom: a „művészi" vagy a „művészietlen" fogalma mellett a/'o film, a jó krimi, s a jól, izgalmasan szórakoztató műfajok sokasága. E tömegkultúra tekintélyes részét szinte az egész társadalom „fogyasztotta", illetve kezdte fogyasztani Alagyarországon is (elég ha itt Babits Mihály detektívregény-imádatára utalunk). Egy jó krimi, ámbár importtermék volt, sőt, a hazai szerzők is inkább a nyugati példát utánozták, jobb volt, mint egy érzelgős lektűr, s egy igényesebb lektűr — mondjuk Bródy Lili regényei vagy Körmendi Ferenc Budapesti kaland-'yà — jobb, mint a magát igényesnek álcázó giccsirodalom (pl. Harsányi Zsolt ún. életrajzi sorozatai); volt — ritka esetben — olyan kalandregény is, amely rendkívül szuggesztíven tükrözte a harmincas-negyvenes évek vészterhes koszakát, mindenekelőtt Rejtő Jenő abszurd humorral átszőtt légiós regényei. A tömegzenc — a továbbra is rendkívül exportképes pesti operett mellett — elma-