Budapest-történet - Budapesti Negyed 20-21. (1998. nyár-ősz)

N. KÓSA JUDIT Várostörténet: 1956 után

falusias településeke: váltottak fel, vagy éppen üres területeket népesítettek be. így épült fel a békásmegyeri, a kőbányaújhegyi, legutoljára pedig a káposztásmegyeri lakótelep. Mint ez az 1970-es ART-módosításban pregnánsan megjelent, ekkora tömegű háztartást a város klasszikus hivatali és kereskedelmi központja, a Belváros már nem volt képes ellátni. Az új lakótelepekhez tehát létrehozták az új városközpontokat is, ahol tömegközlekedési csomópont, szolgáltató centrum, bevásárlóközpont, olykor — ha erre is futotta — hivatali központ is kialakult. A pénz ugyanis komoly korlátozó tényező volt, a lakásépítés mindenek előtt állt, a kiegészítő beruházások viszont gyakran elmaradtak: az óbudai lakótelep közepén például még ma is kutyafuttatóul szolgál az a terület, ahol az új városrész igazgatási központját kívánták felépíteni. Mindez pedig komolyan meghatározta a városképet, sőt, a kényszerű puritanizmus nyíltan vállalt elvvé is vált. 1974 januárjában tartott ülésén éppen a minisztertanács fogalmazta meg azt az irányelvet, amelynek értelmében a városközpontok építésekor tartózkodni kellett a költséges, pusztán a látvány céljait szolgáló beruházásoktól. A külvárosok, illetve a városegyesítés előtt önálló településként létező külső kerületek többsége tehát gyökeresen átalakult. Ha mást nem, egy-egy modern városközpontot néhány tömbnyi panellakóteleppel mindegyik kapott (pl. Kispest, Pestlőrinc), s ezzel egyidőben sok helyütt néhány utcányira zsugorodott a környék eredeti hangulatát tükröző, skanzenszerű8. Budapest Krónikája (kézirat) en megőrzött városkép (pl. Óbuda, Kőbánya). A „szanálás", az eredetileg felújítást, megőrzést jelentő szó a magyar nyelvben a megszüntetés, lerombolás szinonimájává vált. Budapesten sok helyütt nyomtalanul eltűntek a hajdani városkép hangulatát meghatározó földszintes, udvaros családi házak, kisbérházak, s helyüket átvették a kétségtelenül sokkal kényelmesebb, összkomfortos lakásokat kínáló lakótelepek. Mindez természetesen népességcserével is járt, hiszen a lebontott házakból gyakran Budapest másik végébe, az éppen elkészült tömbházakba költöztették a lakókat. Eközben a városképet kevésbé radikálisan befolyásoló, de hasonlóan fontos változások mentek végbe a belső kerületek hagyományos bérházaiban is. A hatvanas évektől kezdve, amikor a bérházakban élő házfelügyelők adminisztratív — a lakók megfigyelésével összefüggő — feladatai amúgy is megcsappantak, az állam egyre nehezebben tudta fenntartani a házfelügyelői rendszert. A régi gárda kiöregedett, egyre kevesebben vállalták a huszonnégy órás szolgálattal járó munkát, arról nem is beszélve, hogy a nyugdíjas házfelügyelők zöme bennmaradt a szolgálati lakásban, de a feladatát ellátni már képtelen volt. A legfőbb vonzerő, a lakás tehát foglalt volt, ezentúl viszont nem volt gondos gazdája a háznak, olyasvalaki, aki elvégezte a kisebb javításokat, súlyosabb üzemzavar esetén azonnal riasztotta a szerelőket, vigyázott a ház rendjére és tisztaságára. Az 1965-ös rendelet, amely kapu- és liftkulcshoz juttatta a pestieket, rendkívüli jelentőségű folyamatot indított cl. Ekkortól a lakók