Budapest-történet - Budapesti Negyed 20-21. (1998. nyár-ősz)

LACKÓ MIKLÓS A két világháború között

A színháznak, bár az anyagi gondok rendkívül gátolták szélesebb közönség kialakulását, korszakunkban sokkal számottevőbb kulturális és társadalmi szerepe volt, mint napjainkban. A Nemzeti Színház, melynek szellemiségét régen is egy emelkedett nemzeti konzervativizmus jellemezte, Klebelsberg kultúrpolitikájának hatására a húszas évektől szinte megújult, s ezt elsősorban annak köszönhette, hogy igazgatójává Hevesi Sándort, a kiváló színházi elméleti szakembert és rendezőt nevezték ki. Hevesi működése alatt teljesedett ki az olyan tehetségek művészete, mint Bajor Gizi, a korán elhunyt Pethes Imre, Odry Árpád; emellett a Nemzeti tudatos újítóként hódította el a Vígszínház számos kiváló művészét (Tőkés Annát, Uray Tivadart, Pethes Sándort, Tímár Józsefet és másokat); megőrizve hagyományos szellemét, a színház műsorpolitikája változatosabb lett, több hely jutott a modernebb kezdeményeknek. Hevesi Shakcspeare-ciklusa a korszak nagy teljesítménye volt. 1932-ben már nem újították meg Hevesi szerződését, s rövid átmenet után Németh Antalt nevezték ki igazgatónak. Németh nem volt olyan nagy kaliberű szakember, mint Hevesi, de nem igazolta a korabeli bal- és jobboldal gyanakvásait (mint egykor avantgárd művészt, a jobboldal se fogadta örömmel): noha ő nem anynyira az író és a színész munkájára, hanem inkább a rendezés és a díszletek látványos, újszerű megoldásaira figyelt (ennek egyik híres példája Az ember tragédiája előadásának modernizálása), fő érdeme az volt, hogy a harmincas évek végétől kezdte előadni az új írónemzedék színdarabjait. így került sor a már régi szerző, Alóricz Zsigmond után Németh László, Kodolányi János, Tamási Áron, Alárai Sándor színműveinek bemutatására. A budapesti polgárság igazi színháza a Vígszínház volt korszakunkban is, noha régi lendületét némileg elveszítette; a Nemzeti Színház művészi színvonal szempontjából gyakran felülmúlta. De a változott körülmények között is ő jelentette a friss, modern polgári színpadot, s természetes, könnyed játékstílusával erjesztője maradt az egész magyar színművészetnek. Alűsorpolitikájában persze részben a nem túl igényes, szélesebb polgári rétegek ízléséhez idomult — a húszas években még alig múlt el év Alolnár Ferenc bemutató nélkül. Alolnár azonban mégiscsak színvonalat jelentett, szemben a Vígszínház több, igénytelen házi szerzőjével (Lakatos László, Bus Fekete László, Bókay János stb.). Ugyanakkora színház továbbra is kitűnt széles repertoárjával; a már klasszikusnak számító orosz drámákon (így pl. Gorkij Éjjeli menedékhely-évi) kívül gyakran játszotta Shaw, Hauptmann, O'Neil, Maugham, Th. Wilder darabjait is. Bemutatói közül kiemelkedett Csehov-sorozata és néhány úttörő mű színrevitele (pl. Brecht: Koldusopera, 1930). A harmincas években a régi nagy művészek, Csortos Gyula, Góth Sándor, Somlay Artúr mellett, új, kiváló művészeket szerződtetett (Dajka Alargit, Lázár Alária, Aíezei Aíária, Ajtay Andor, Tolnai Klári és mások). A Alagyar Színház közel állt a Vígszínház szellemiségéhez; korszakunkban nevéhez fűződik néhány maradandóan sikeres mű bemutatása: több Alolnár Ferenc darab, Szomory Dezső //. Lajos király-n, Heltai Jenő A néma levente című sikerműve (Bajor