Budapest-történet - Budapesti Negyed 20-21. (1998. nyár-ősz)

LACKÓ MIKLÓS A két világháború között

élet centrális problémáira. Az urbánusok a népiek erősen kultúrkritikus, romantikus antikapitalista nézeteivel a neoliberális vagy a baloldali szocialista társadalomkritika elveit állították szembe, többnyire éles hangon bírálva a Szovjetunióban eltorzult kommunista irányzatot is. Az urbánusok elvetették azt a gondolatot, hogy a nemzeti kultúra csak az egyébként már túlnyomórészt felbomlott népi-paraszti kultúra feltámasztásával újítható meg. A népiek magyarság-, illetve Kelet-Európacentrikus szemléletével az európai kultúra egyetemességét állították szembe, tagadták Európa hanyatlását, a nemzeti problémákat egyébként melyen átélő népiek kultúrnacionalizmusával, gyakran a fajelmélethez közeledő felfogásával szemben a politikai nemzet racionalisztikus felfogását hangoztatták. Az ellentétek legkényesebb pontja a zsidókérdés volt: a harmincas években e kérdés körül robbantak ki a legélesebb viták. A népiek a zsidók (illetve a zsidó származásúak) jelentős gazdasági és kulturális szerepét a magyarságot háttérbe szorító jelenségnek tartották; a zsidókérdést a kapitalizmus és a polgári kultúra kritikájával kapcsolták össze. Az urbánusok (valójában a liberálisoktól a baloldalig húzódó, sokrétű áramlatok hívei) viszont joggal látták ezekben a nézetekben a demokratikus gondolat, a harcos humanizmus korlátozását. A vita a harmincas évek végétől új vonásokat is kapott: a zsidótörvények által háttérbe szorított, urbánus értelmiség népicsség-kritikáját Babits Mihály körének számos tagja, a liberalizmushoz megtérő Szekfű-tanítványok, az irodalomban Alárai Sándor, Cs. Szabó László és mások folytatták. A viták mögött ott húzódott a Budapesthez való viszony is: a népiek nagy része, kultúrkritikus beállítottságának megfelelően, erősen nagyvárosellenes, a nagyvárosi tömegkultúrát egyoldalúan bíráló és elvető nézeteket vallott; a sok szempontból jogos és indokolt kritikát utópisztikus-konzervatív elgondolásokkal párosította (pl. a vidéki kisebb városok, főleg Debrecen mint magyar város kiemelése Budapesttel szemben.) A harmincas években megjelent a még fiatalabb írók-költők nemzedéke, az ún. harmadik nemzedék is. Legjelentősebb képviselői Ottlik Géza, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Gelléri Andor Endre, Radnóti Miklós, Vas István voltak. Az e nemzedékekhez tartozók egy részérc még erőteljesen hatott a népi irányzat, de ezt az irányzatot már kevésbé idealizáltan, urbánusabban, a parasztmítosztól eltávolodva vallották; nem véletlen, hogy körükből kerültek ki a magyar falukutató íróknak a valóságra figyelő, a tudományos szociográfiát, sőt szociológiát művelő, a paraszti polgárosodás útjait kereső tagjai: Erdei bereue, Szabó Zoltán, Kovács Imre. De a nemzedék többsége, nemcsak az írók-költők zöme, hanem a nemzedék tudományos képviselői is, akár szellemtörténeti irányba, akár az újrealizmus-klasszicizmus irányába fordultak, az előző kor42. Ld. a Századvég c. folyóirat e vitának szentelt 1990.2. számát, valamint: A népi-urbánus vita dokumentumai 1932-1947. (Válogatta és szerkesztette Nagy Sz. Péter). Bp., 1 939.