Budapest-történet - Budapesti Negyed 20-21. (1998. nyár-ősz)

LACKÓ MIKLÓS A két világháború között

válság kezdődő hatását, másfelől a politika jobbratolódását tükrözték. Ez a jobbratoló­dás csakhamar a kormányzatban is meg­mutatkozott. 1931-ben az országos válasz­tásokon a kormánypárt a 240 parlamenti helyből 200 helyet szerzett meg. 1932-től (1936-ban bekövetkezett haláláig) a szél­sőjobboldali irányultságú Gömbös Gyula lett az ország miniszterelnöke; a kormány­zatnak a főváros vezetésére gyakorolt nö­vekvő hatása így maga is egy radikálisabb jobboldali politika irányába mutatott. Hát­terében — egyéb tényezők mellett — ott állt a két világháború közötti korszak leg­nagyobb, 1930. szeptember 1-i, százezres budapesti munkás-tömegdemonstrációja is. Az 1934-ben elfogadott új fővárosi tör­vény tovább erősítette a kormány közvet­len befolyását a város vezetésére. Az 1935­ben megtartott országos képviselőválasz­tás a gombosi politika térhódítását tükröz­te, s ez kihatott a tövényhatósági választá­sokra is: a kormánypárt 29, a Wolff-féle párt 36, a polgári ellenzék csupán 18, a szo­ciáldemokra párt 21 mandátumot szerzett, a demokratikus és baloldali erők súlyosan visszaestek. A kormánypárti tábor és a régi fajvédőkhöz húzó Wolff-pártiak később a kormánypárt (akkor már a Alagyar Elet Pártjának nevezett alakulat) fővárosi tago­zatában egyesültek. A Gömbös által kor­mányszinten elindított reformdemagógia, melynek fontos eleme volt a zsidó nagy­tőke-ellenes antikapitalizmus, több terü­leten — egy önmagát európainak tekintő ország számára elkerülhetetlenül — új szo­ciális intézkedésekre is vezetett (újabb munkaidő-szabályozás, néhány napos fize­tett szabadság, minimális családi pótlék, az egészségügyi szolgáltatások kiterjesztése, minimális nyugdíj az öreg mezőgazdasági munkások számára, de államilag biztosított munkanélküli segély szóba sem került). Sajátos, politikailag negatívan ható ellent­mondásokhoz vezetett, hogy mindez na­gyobbrészt az európai fasizmusok „szo­ciális" intézkedései hatására következett be, maga is elősegítve a jobbratolódást és a politikai passzivitás növekedését a dolgo­zók körében is. A főváros a második világháború éveiben A konzervativizmus emelkedettebb szellemiségét képviselő Sipőcz főpolgár­mester halála (1937) után a kormányzó egy nem túl jelentős politikust nevezett ki a főpolgármesteri székbe (Karafiáth Jenő, 1937-1942). Mindez már a válságból való kilábalás, majd a háborús konjunktúra ide­jére esett, amikor nagyobb lehetőségek nyíltak a város gazdasági és kulturális fej­lesztésére. Annál is inkáb, mert a polgár­mesteri székbe a németellenes Keresztes­Fischer Ferenc belügyminiszter javaslatá­ra a mérsékeltebb Szendy Károly került. Ezek a változások alapvetően nem módo­sították a korszellem hatását a főváros ve­zetésére: az önkormányzat súlya tovább hanyatlott. Viszonylagos pozitívumnak in­kább az tekinthető, hogy a főváros hivata­los vezetésétől a Gömbös utáni kormá­nyoknak jórészt sikerült távol tartaniuk a teret hódító fasiszta tömegpárt, a Nyilaske­resztesek közvetlen befolyását. Ezt szol­gálta az a körülmény is, hogy a harmincas évek második felében és a háború alatt nem rendeztek újabb fővárosi önkormány-

Next

/
Oldalképek
Tartalom