Budapest-történet - Budapesti Negyed 20-21. (1998. nyár-ősz)

LACKÓ MIKLÓS A két világháború között

dés, közszolgálat, házicseléd stb.) 42 százalékuk dolgozott, 4 százalékuk alkalmi napszámos volt, a többi nyugdíjas munkás (nyugdíjat a harmincas évekig lényegében csak a közszolgálat biztosított), s egy-két százaléknyi mezőgazdasági dolgozó a főváros peremövezetében. Az ipari munkásság mintegy 40 százaléka az elaprózott kisiparban dolgozott. A gyári munkások iparági megoszlása korszakunkban számottevő változáson ment keresztül: A. nagy-budapesti gyári munkások megoszlása néhány iparcsoportban 1910-1943 Vas-, fém- és gépipar Textilipar Élelmezési ipar Gyári munkások száma 1910 40,5 4,0 12,6 129.000 1938 37,8 23,2 8,8 176.000 1943 52,2 13,7 7,9 231.000 Ezt az adatsort azért közüljük, mert belőle világosan kiolvashatók a szerkezeti változások arányai, s különösen a második világháború alatt végbement módosulások. Ezek módosították a munkásság szakmai-szakképzettségi struktúráját is. A legjelentősebb változás: a szakképzett munkások arányának (1913-hoz képest) jelentős, a gépiparban mintegy 10 százalékos csökkenése. Ennek hátteréről csupán két tényezőt említünk: az egyik a kevés betanítást igénylő textilipari, tömegcikkipari stb. munka előtérbe lépése; a másik az a körülmény, hogy a második világháború alatti „felfutás" csak részben volt köszönhető a technika fejlődésének, a termelés fokozását nagyobbrészt új, jórészt tanulatlan, illetve betanított dolgozók bevonásával érték el. Persze, ez a változás (az „ezermester", jórészt saját kezével dolgozó szakmunkás bizonyos fokú háttérbe szorulása) tekinthető modernizációnak is, ott, ahol a technika fejlődésével járt együtt. Ami a munkásság életviszonyait illeti, abban 1914 előtthöz képest javulás nehezen mutatható ki. Életszínvonala 1938 előtt még a legjobb években sem érte el az első nagy háború előtti szintet, számottevő javulás (1939-1942 között a reálbérek 8-10 százalékos emelkedése) csak a háborús konjunktúra éveiben következett be. A munkásság lakásviszonyai igen rosszak voltak. Egy 1929. évi részletes felmérés szerint a Budapesten dolgozó munkások 5-6 százaléka élt saját tulajdonú lakásban; a bérlakásban élők 87 százaléka egyszobakonyhás vagy annál is kisebb, csak egy helyiségből álló lakásban lakott; a lakások több mint felében nem volt vízvezeték, majdnem 80 százalékuk nem rendelkezett lakáson belüli WG-vel, a fürdőszoba ritka jelenség volt. A harmincas években ezek a körülmények némileg, de csak némileg változtak, annak ellenére, hogy az állam, a főváros s néhány nagyüzem tett (persze, mondjuk, a bécsihez képest összehasonlíthatatlanul erőtlenebb) lépéseket munkáskolóniák, munkáslakások építésére. Tudjuk, hogy tárgyalt korszakunkban a fejlett nyugati nagyvárosok zömének munkássá-