Budapest-történet - Budapesti Negyed 20-21. (1998. nyár-ősz)
LACKÓ MIKLÓS A két világháború között
Néhány vidéki ipar- és bányavidék városa, például Miskolc, Veszprém jelentősen növelte lélekszámát, de számos alföldi mezővárosban, s az új országhatár közelébe eső, s így vonzáskörük jó részét elveszített városokban a lakosság száma stagnált, esetenkéntjelentősen vissza is esett. Amint látható, Budapest eredetileg egy nagy, soknemzetiségű ország fővárosának „készült". Az új viszonyok között gyakran fölmerült az a politikailag is motivált kérdés, hogy vajon nem egészségtelen-e egy ilyen méretű fővárosi koncentráció. Az európai fővárosok népességének aránya a legtöbb országban valóban kisebb volt a budapestinél: a harmincas években Berlin az ország népességének 6,5 százalékát, Párizs 7, Aladrid 4,4, Varsó 3,7 százalékát tömörítette; Bécs viszont, mely nemrég még egy hatalmas birodalom fővárosa volt, a kis Ausztria népességének több mint az egynegyedét. De Budapest, egyébként Bécshez hasonlóan, gazdasági-társadalmi szempontból 1918 után sem bizonyult túlméretezettnek. A két háború között, ha a korábbináljóval lassabban is, tovább növelte népességszámát. A nagyobb felvándorlás a húszas években főleg a főváros ipari peremövezetébe, a harmincas években inkább a szűkebb értelemben vett Budapestre irányult, s az ország egész népességnövekedésének közel egyharmadát szívta fel. Aíindez együtt járt a főváros ipari, kereskedelmi, s a közigazgatásban, a kultúrában betöltött súlyának és szerepének növekedésével. Ez a fejlődés kétségtelenül hozzájárult a nagyváros és az agrárvidékek közötti különbségek fennmaradásához, de jelentősen növelte az egész ország urbanizációs szintjét. S noha a Budapest korábbi, 19. századvégi fejlődését örömmel regisztráló, egykor a nemesi liberalizmust valló, majd konzervativizmusba forduló, de rohamosan növekvő fővárosukra büszke hagyományos vezetőrétegek, s az új agrár- vagy egyenesen jobboldali radikális irányzatok Budapest-ellenes hangulata megerősödött, egyik irányzat sem vonta kétségbe a milliós nagyváros jelentőségét. A zsidó polgárság és értelmiség túlsúlyát bíráló, a vitalista paraszt-mítoszban hívő Szabó Dezső, majd húsz évvel később a népi „harmadik út" eszméjét hirdető Németh László, mindketten a nagyvárosi tömegkultúra éles kritikusai, nem Budapest leépítéséről, hanem inkább meghódításáról beszéltek, a szerintük túl „zsidós" főváros „megmagyarítását" hangoztatták. Szabó Dezső Az elsodort fáfu című regényének (1919) egyik szereplője (akit az író részben Ady Endréről, a századelő nagy költőjéről mintázott) budai lakása ablakából a városra alátekintve így elmélkedett: „mint egy damaszkuszi szó, úgy villant izmaiba egy új honfoglalás gondolata... Meghódítani az egész életet, úrrá tenni a rablott, balek magyart minden piacon, minden versenyen. De nem ököllel és bitor törvényekkel, hanem az ösztön belső lökésével. Beitatni ebbe az emberanakronizmusba a demokráciát, hogy életéhcs dühvel rohanjon kereskedőnek, bankárnak, újságírónak, politikusnak, gyárosnak, katonának, művésznek, s ha már kell hogy legyen, uzsorásnak, csalónak, de kihasznált és megcsalt sohase legyen" 4 . Németh László Budapest meghódítása című, 1938-ban írt cikkében örömmel nyugtázta a magyar vidékről a fővárosba áramló szegény egzisztenciák nagy számát,
