Budapest-történet - Budapesti Negyed 20-21. (1998. nyár-ősz)

VÖRÖS KÁROLY A világváros útján: 1873-1918

azoknál az iparágaknál, melyek súlypontjai, legnagyobb és legmodernebb üzemei Budapesten vagy az elővárosi övezetben működtek. 1914 végére Budapest nagyüzemei megkezdték az átállást a haditermelésre. A fellendülés különösen a vas-, fém- és gépiparban, a vegyészeti és általában a hadfelszerelési cikkeket gyártó üzemeknél figyelhető meg, melyek az 1914-es év második felétől egyre nagyobb katonai megrendelésekhez jutottak — jóllehet a háborús megrendelések elosztásában a fejlettebb osztrák ipar versenye a hazai gyárakat mindvégig erősen nyomni fogja. Ami persze nem jelenti azt, hogy már a második háborús esztendőben nem számolhatott el hatalmas háborús nyereségeket a magyar ipar; a hadseregszállítás rendkívül jövedelmező üzletté vált, nemcsak a nagyüzemek, hanem a munkájukba alvállalkozóként bevont középüzemek és kisműhelyck számára is. Mindehhez hozzá kell számítani azt is, hogy a gyárak a haditermelés kínálta lehetőségek megragadása érdekében egyidejűleg igen jelentős beruházásokat is végrehajtottak, jelentősen modernizálták és bővítették a gépparkjukat. S minthogy mindezen vállalatok túlnyomó része a főváros nagy bankjainak érdekkörébe tartozott, Budapest gyáriparának világháborús fejlődését összefoglalva nemcsak a termelés nagyarányú emelkedését, hanem egyúttal a nagyüzemek súlyának további növekedését, valamint az ipari koncentráció fokozódását és a budapesti finánctőke befolyásának és profitjának további növekedését állapíthatjuk meg. 1873 és 1896 között a budapesti kisipari jellegű termelés három fő területe — önállóinak létszámát tekintve, és a messze kiemelkedő ruhaipart nem is számítva — a vas-, fém- és gépipar, a faipar, valamint az élelmiszeripar volt. 1890-ben Budapesten Magyarország legnagyobb kézműipari területi koncentrációja volt; e jelentősége 1896 után némileg még erősödött is. A kisipari termelésben a verseny rendkívüli mértékben kiéleződött; ennek során a kisipar szakmailag erősen differenciálódott, ugyanakkor éppen legnépesebb ágazatainakjelentős hányadában önállósága erősen korlátozódott a bedolgozó hálózatot szetvező kereskedelem és az éles verseny következtében. Ezzel indokolható — a hitelhiány és a szakmai képzetlenség mellett — a kisipari vállalkozásoknak a századfordulóra megfigyelhető rendkívüli labilitása. A kor fővárosi kisiparának e négy jellemző vonása mellett azonban — ezeknek mintegy ellenpontjaként — ekkoriban bontakozott ki az ötödik, a kisipar továbbfejlődésének egyik lehetséges irányát jelentő tendencia, a kisipari üzemek egy részének középüzemmé való alakulása. 1890 után a ruházati ipar termelése — amely ugyan már nagyüzemi szervezésben, de még kétségtelenül kisipari technikával folyt — nagymértékben megnövekedett, és a vas-, fém- és gépipari szakmákban is megfigyelhetők a szűkebben vett kisiparból éppen kilépő kisüzemi tevékenység kezdetei. Az élelmiszeripar az 1890 és 1896 közötti felfutás után 1914-ig inkább stagnálást mutat. A világháború a korábban szétforgácsolt kis- és kézműipari termelés rendkívül koncentrált megszervezését hozta magával. A háború ugyanis nemcsak a hagyományosan nagyiparilag előállított iparcikkek vagy nagykcreskedelmileg beszerzett