Budapest-történet - Budapesti Negyed 20-21. (1998. nyár-ősz)

VÖRÖS KÁROLY A világváros útján: 1873-1918

san ismét a régi konstellációk szerint kezdtek kialakulni, amit különösen elősegített a Munkapártnak a koalíció felett 1910 tavaszán aratott nagyszabású győzelme. Am ha végül is a kormánytámogató, a nagytőkéhez kapcsolt, a legnagyobb kerületekben szilárdan fennmaradt kerületi csoportok uralma által jellemzett várospolitika erőviszonyai így első látásra nem sokban különböztek is az egy évtizeddel korábbiaktól, három jelentős különbséget csakhamar észre lehetett venni. Egyrészt az előző években hivatalosan elvállalt különböző pártprogramok nyomán 1913 közgyűlési politikája, ha sok tekintetben még formálisan is, alapjában már konkrét városi problémák és a rájuk válaszoló programok szerint szerveződött át. Másrészt a pártok programjai egyetértettek a városházi politika demokratikusabb, virilizmus nélküli s az általános titkos választójog alapján álló átalakításában. Végül, az átalakulások során a pártarányok is ingataggá váltak, s az egyensúly kialakításában megnőtt a mérleg nyelvének, a kezében levő hatalmas adminisztráció révén a várospolitikában egyre jelentősebb szerepet játszó városi végrehajtó hatalomnak a súlya is. A városigazgatás ilyen lehetőségei és szerepe révén pedig az 1900-as évek második felében kialakult az a határozott, Bárczy István polgármester nevéhez fűződő várospolitika, melynek következtében az az időszak a liberális városvezetés koraként él — méltán — a tudatunkban. Hiszen a kor budapesti várospolitikájának ez után az inkább csak intermezzo jellegű, de nagyon is jelentős, a politikai erőket bizonyos fokig átcsoportosító, profiljukat némileg átalakító szakasza után a következő, 1906-ban kezdődő és csak a polgári demokratikus forradalommal véget érő szakaszát már Bárczy fogja meghatározni. A székesfőváros közigazgatásának teljes és az igényekkel valóban összhangban álló reformjára 1911-ben került sor. 1911 júniusában nyújtotta be a közgyűlésnek Bárczy a központi igazgatás átszervezéséről szóló előterjesztéseit. A reform, amit a közgyűlés végül változtatás nélkül fogadott el, mindenekelőtt a polgármestert vonta ki a folyó ügyek roppant tömegének intézése alól, annak érdekében, hogy vezetői munkáját minél zavartalanabbul láthassa el. Ennek érdekében kettőről háromra emelték az alpolgármesterek számát, a korábban polgármesteri intézkedési és felülvizsgálati jogok legnagyobb részét is az alpolgármesterekre hárították, illetve lehetővé tették, hogy ezek egy részét az ügyosztályvezetőkhöz továbbítsák. Megszüntették a teljes tanácsülések túlterheltségét: bevezették a tanácsi határozatképességhez éppen csak szükséges létszámú résztvevőből álló tanácsüléseket, ami a teljes tanács párhuzamos ülésezését tette lehetővé, mégpedig a lehetőleg összetartozó ügykörök szerinti csoportosításban. Ezenkívül megnövelték az ügyosztályok számát (már a 19. század végén megszüntették a tanácsi adóügyosztályt és felállították a közélelmezésit és a közlekedésit): új ügyosztályként jöttek létre a szociálpolitikai és közművelődési, az üzemi (vízvezetéki és világítási), a városgazdasági, valamint a közgazdasági ügyosztályok; műszaki vezetés alá helyezték a régi középítési ügyosztályból kialakított út- és csatornaépítési, valamint a városi épületek ügyeivel foglalkozó építési ügyosztályokat. Ezzel a mérnöki hivatalt