Tömegkultúra a századfordulós Budapesten - Budapesti Negyed 16-17. (1997. nyár-ősz)
AZ OPERETT - HANÁK PÉTER A bécsi és a budapesti operett kultúrtörténeti helye
óta, amikoron Benedek elvesztette a königgrátzi csatát. A katasztrófa után sok felelős személyben felmerült a gondolat: a magyarokat ki kell engesztelni. Örültek tehát, hogy valaki a bécsi közönség elé lép, hőssé avatja Barinkayt, és harsányan nevet 27 a metternichi cenzúra karikatúráján. (Mellékesen: az erkölcsbizottságot döfködő gúnydal szövegét maga Jókai írta.) Nem túlzás tehát azt állítani, hogy /1 cigánybáró egy hosszú kiegyezés, vagy inkább: megbékélési folyamat része volt, a lelkek megbékélése, sajátos „kultúregyezmény" — versben, dalban, táncban elbeszélve. Integratív hatása nem szorítkozott az osztrák és a magyar közönségre. Abban a Monarchiában, amelyben az állameszme, a hagyományos dinasztikus lojalitás vonzerejét vesztette, az erősen nemzeti szellemű történelem és irodalom nem volt képes egy közös, nemzetfeletti vagy nemzetközi identitás megteremtésére. Habár a hadseregben fennmaradt a közös szolgálati nyelv, a német, ezt a katonák többsége nem értette, a polgári életben pedig tucatnyi nyelv, szokás, hagyomány vetélkedett egymással. Itt Mozart, Haydn, Schubert, Brahms, Smetana, Dvorak, Mahler, Strauss, Lehár tudott valamennyi országhoz és néphez érthető nyelven szólni, és egyfajta kulturális kapcsot teremteni. Broch világkatasztrófa elméletébe nem fért bele a zenének — sa mindennapi élet szokáskultúrájának — megbékéltető, integratív szerepe. Jobban értette ezt a sajá27. Gál-Somogyi, Mesél a bécsi erdő, 542-543. old. 28. Idézi Alma Möhler—Werfel: Mein Leben. Frankfurt a. M. 1960. 149. old. ir Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember. [(I. k. Budapest, 1977.)] című művében említi némi iróniával Kákánia, vagyis az tos szerepet Franz Werfel. Az operettben, „ebben a banális művészi formában tükröződött a régi Ausztria, minden ritmusával, humorával". Sőt, „az egész régi operaforma itt tudta magát fenntartani, és ily módon a népben továbbélni". 28 A Monarchiában az operett integratív ereje nem szorítkozott a nagyvárosra. Kultúrtörténeti szerepe szélesebb, átfogóbb volt. Minthogy valamennyi nép zenéjéből, táncaiból, karakterfiguráiból merített, a népzenéket, néptáncokat, szokásokat is elterjesztette és bizonyos fokig összeolvasztotta. Ezzel hozzájárult egyfajta közös monarchiái tömegkultúra sarjadásához. Ha Kákániában, ebben a „már letűnt, soha meg nem értett ál29 Iámban", volt valami „elismeretlenül is példaszerű", akkor az a zenei, mégpedig kiválólag tömegzenei kultúrája volt. • A 20. század hatalmas változásokat érlelt az egész világon. A Monarchiában érezhetően növekedtek a szociális és nemzeti feszültségek, akárcsak a politikai konfliktusok a nemzetközi arénában. Forrongott a kultúra is: az új erők, új stílusok meghaladták a historizmus és a romantika öreges érzelem- s formavilágát. Az ősforrás, a népszínmű rég kiapadt, de az „aranykor" operettje is válságba került. Sokat mond, hogy a zenés színház otthona, a Theater an der Wien a század elején bezárt, és valamennyi 30 színház válsággal küszködött. A megújító forrongás magával ragadta Bécs és BudaOsztrák-Magyar Monarchia példaszerű erényeit. 40. old. 30. Grun, Kulturgeschichte, 323-324. old. — Curt Riess: „Als die Witwen noch lustig waren". Ou. Kulturelle Monatschrift, 1963. április. 84-86. old.
