Orbis pictus – város-(fotó)-történet - Budapesti Negyed 5. (1997. tavasz)

KÉPÍRÓK VILÁGA - SÁNDOR TIBOR-KlNCSES KÁROLY Fotó/város/történet. Híres fényképészek a városról

mészáros, sőt csónakon közlekedik még a temetői menet is. A szerencsésebben járt pestiek a régi városháza előtti tábláról olvasták a friss vízállásjelentéseket, a kíváncsiskodókat katonáknak kellett visszaszorítaniuk a partról: „az árvíz, az most a fődolog... Mondhat Tisza amit akar, ki hallgatna oda, mikor a Duna beszél." A baj hasznot is hozott: az élelmes csavargőzöstársaság sétahajózásokat hirdetett az ártérben, Horvát Ignác műegyetemi tanár a nyílt Dunán, dereglyékből összerótt „hidrometriai állomásán" tartott előadásokat diákjainak, Mayer György és Klösz György fotográfusok pedig imbolygó úszóalkalmatosságokról rögzített sztercoképeikkel vetették meg a magyar riport-fényképezés alapjait. Lovich Antal felvételén a mai Szilágyi Dezső tér teljesen eltűnt elődje, a korábbi piacon árusító gerencsérekről elnevezett Hafner, Cserép vagy Fazekas tér látható. A háttérben a kapucinusok temploma, jobbra Budapest egyik legrégebbi, 1690 körül Fekete Medve néven alapított, ekkor már Városinak hívott patikája. Középen pedig önkéntes tűzoltók, mentőtársulati és tornaegyleti tagok, katonák, matrózok és egyéb, a mentésben kitűnt férfiúk; ebben az évszázadnál is többre megállított pillanatban megannyi újabb báró Wesselényi Miklós. Akkoriban még egységes volt a fotográfus szakma. Nem volt fotóriporter motoros, automata gépekkel és millió igazolvánnyal, nem volt még reklámfotós többmilliós felszerelést rejtő műtermekkel, és nem volt tájfotós sem. Csak fényképészek voltak, rosszak, átlagosak és jók. A közepestől felfelé már mindent tudtak a fényképezésről, amit akkoriban lehetett, s csak a tehetség és a kalandvágy által lettek jók vagy legjobbak. Lovich Antal az egyik délután még jól berendezett fényképészeti műtermében fotózza az elégedett polgárokat, legjobb öltözetükben. Természetesen maga a fényképész is az alkalomhoz méltó ruhában. Másnap reggel három ládába becsomagolja segédeivel a sötétkamra-sátrat, az üres üveglemezeket, az éjjeliszekrény nagyságúfényképező kamarát, a stativot, a vegyszereket, a forralt vizet, a többi laboratóriumi szereket, majd a karaván nekivág az árvíz elöntötte pesti utcáknak. Mindenki menti az életét, értékeit, őpedig egy sötét helyen érzékenyíti első üveglemezét, s egy kevésbé imbolygó helyen felállítja állványát, rá a gépet, s exponál. Ha egész napját a csónakban töltötte, megfeszített munkával, az elárasztott utcákon, biztosan elkészíthetett akár öt felvételt is. S lám, egy még 120 évvel később is szól a város nagy bajáról s az ezt megörökítő fényképészről.