Orbis pictus – város-(fotó)-történet - Budapesti Negyed 5. (1997. tavasz)

KÉPÍRÓK VILÁGA - Cs. PLANK IBOLYA Fényképészműtermek Budapesten

„Hol fényképezzük az embereket? Mindenütt. Ott ahol élnek, ahol mozognak. A lakásukban, a szabad természetben, munkásságuk színhelyén, a műhelyben, a gyárban, vagy a művész hajlékában, a műteremben. " (Pécsi József: A fényképező művészete) Fényképészműtermek Budapesten CS. PLANK IBOLYA Pest-Budán a 19. század közepén tűntek föl a fotográfusok műtermei. Klasszicista, majd historizáló házak legfelső emeletein, padlásterekben, udvarokban és kertekben épültek föl a korabeli megfogalmazások szerinti dagerrotípiai műtermek, képíró bódék, képíró termek, műhelyek, atelier-ek, fényírdák, fényképíró-telepzetek, fényképészeti csarnokok és intézetek. A fényképészek többsége arcképek készítésével foglalkozott. Ezt a tevékenységet kizárólag a fényképírás követelményeinek megfelelően kialakított műtermekben végezhették el, ahol legalább egy felvételre alkalmas hellyel és egy sötétkamrával kellett rendelkezniük. A természetes világítás érdekében napfény-üvegtetőt és nagyméretű üvegablakokat használtak, amelyek mint funkcionális szerepet hordozó elemek az épület leghangsúlyosabb építészeti részévé váltak, és döntően meghatározták a homlokzat képét és a tető formáját. A műterem fogalma tulajdonképpen a természetes fényforrás lehetőség szerinti legteljesebb kihasználását jelentette. A hivatásos portréfényképész tehát műterméhez volt láncolva. A praktikus okok mellett gazdasági okok és az időjárás viszontagságai is a műtermet jelölték ki működésének legcélszerűbb színteréül.